Mese az aranykakasról

 

Hol, hol-nem, a világ végén,
Hetedhétország vidékén,
Élt egy híres cár: Dadon,
Vakmerő és zord nagyon.
Szomszédait nappal, éjjel
Háborgatta száz veszéllyel,
No de élte alkonyán
Elfáradva sok csatán,
Békét akart volna végleg,
Ámde már a szomszéd népek
Nem hagyták békén a cárt,
Döntve rá sok szörnyű kárt.
Országát, hogy baj ne érje,
Hogy határait kímélje,
Roppant fegyveres hadat
Verbuvált ő napra nap.
Vezéreknek nyugta, álma
Nem volt ott, de mindhiába:
Délről várnak sereget,
S lám keletről közeleg.
Bősz vendégek szerte dúlnak,
Tengerről is épp nyomulnak.
Mennyit sír, dühöng a cár,
Szemét le se húnyja már;
Rettegés ez, haj, nem élet!
Szembeszállni ennyi vésznek
Csak a bölcs tud, senki más,
A herélt, a csillagász.
Tisztelgő futár megy érte,
És a bölcs a cár elébe
Tarisznyáját nyitva jő,
Aranykakast húz elő.
Így szól: "Íme itt e jószág,
Állíts néki hosszú póznát,
S az én aranykakasom
Hű őröd lesz, fogadom.
Amíg béke lesz körötted,
Ő is békén ül fölötted,
Ám mihelyt csak ott terem
Bármi vész a végeken,
Ellenséges támadásra,
Váratlan jövő csapásra,
A kakas fenn látva-lát,
Félrecsapja taraját,
Harsog, berzenkedve zordul,
S ahová kell, arra fordul."
A hálás cár mást se kér,
Aranyhegyeket ígér:
"Hogy jót hoztál rám e rosszban
- Mondja elragadtatottan -,
Első kívánságod én
Úgy betöltöm, mint enyém."
Magas ülőfára szállva,
Kakas figyel a határra,
És bárhonnan jő a vész,
Mint hű strázsa, tettre kész,
Álmából riadva bolydul;
S rögtön arrafelé fordul.
"Kukoréku - rikonyál -,
Cárom, te csak aludjál!"
A szomszédok megjuháztak,
Bősz sereggel egy se támad,
Mert akármely oldalon
Győzni tud rajtuk Dadon.

Egy-két év békésen elment,
A kakas fönn meg se rebbent,
Ám a cár egyszerre csak
Szörnyű lármától riad.
"Népünk atyja, menedéke
- Kiabál a hadvezére -,
Ébredj cárunk, nagy a baj!"
"No urak, miért e zaj?
- Szól a cár ásítva éppen. -
Mi, ki az? Mi baj? Nem értem."
"Újra harsog a kakas
- Szól a vezér -, s mint a kas,
Rémülettel zúg a város."
Lép a cár az ablakához:
A kakas csapongva fenn
Néz keletre szüntelen.
Nincs idő, hogy kárba vesszen,
"Lóra emberek, de sebten!"
Küldi a cár csapatát,
Élén idősebb fiát.
Ül a kakas, semmi lárma,
Újra csendes Dadon álma.

Nyolc nehéz nap múlik el,
A seregről semmi jel.
Megcsatáztak, nem csatáztak?
Senki sem hoz hírt a cárnak.
Újra riad a madár,
Új sereget gyűjt a cár.
Kisebb fiát küldi véle,
Hogy a bátyját megsegélje.
A kakas már nem neszel.
Nincs sehonnét semmi jel.
Újra nyolc nap jő ijesztve,
Rettegést hoz mindenekre.
A kakas megint riad.
Harmadízben gyűjt hadat
S bár reményét veszti egyre,
Dadon indul el keletre.

Éjjel-nappal megy a had,
Harci kedve már lohad,
Fáradtan hiába lábol,
Se csatamező, se tábor,
Sehol közös sírhalom.
"Mi a csuda!" - szól Dadon.
Nyolcadszor jő már a nappal,
Nagy hegyekhez ér a haddal,
S ahogy köztük szétfigyel.
Egy selyemsátorra lel.
Csodás némaság a tájon
Mindenütt, s egy szűk lapályon
Tönkrevert hadat talál.
Fut a sátorhoz a cár,
Ott lel még csak szörnyű képre:
Eldobott sisakra, vértre,
Látja holtan két fiát,
Kardjuk egymást döfte át,
Lovuk ott kószál a réten,
Széttiport mező füvében,
Vértől ázott pázsiton...
"Jaj nekem! - üvölt Dadon. -
Gyermekeim hová lettek?
Ó, mindketten tőrbe estek,
Mindkét sólymom odavan!
Menten elvesztem magam!"
Mindenünnen jajszó tör föl,
Tompa sóhaj kél a völgyből,
Megremeg a hegy. De lám,
Sátra nyíló ajtaján
Feltündöklik egy leányka,
Tündérek díszére válna,
Mint a hajnal, csudaszép,
Cár elébe csendbe lép.
Mint a napleső madárka,
Némul, néz a cár a lányra.
Önmagát is feledi,
Már a gyász se fáj neki.
És a szűzleány Dadonra
Rámosolygott meghajolva -
Kézen fogta kis keze -
Sátorába ment vele:
Asztalát eléje tárva,
Minden jóval megkínálta,
Lefektette azután
Brokátselyem nyoszolyán,
És egy álló hétig egyre,
Szó nélkül a lányt követve
Megbűvölten és vakon,
Így lakmározott Dadon.

Végre aztán nyolcad nappal,
Útra kélt a cár a haddal.
Országáig meg sem állt,
Vitte zsákmányként a lányt.

Jöttük híre messze szólalt,
Kürtölvén valót, valótlant.
Székhelyén, a kapunál
Nép rivalgó sora áll.
Hintajuk mögött szaladnak,
Rá, s a szűzre pillogatnak.
Mindenkit köszönt a cár...
Ám egyszer csak rátalál
Népe közt a bölcs öregre,
Ősz, akár a hattyú pelyhe,
Turbánja meg mint a hó.
"Adjon isten, vén apó!
- Szól a cár -, no, lépj elémbe,
Óhajtásod mondd ki végre!"
"Fölséges cár - szól a bölcs -,
Ideje, hogy szód betöltsd.
Emlékezz csak, úgy ajánltad,
Tettemért - mint jóbarátnak -
Vágyam teljesítenéd,
Éppen úgy, akár tiéd.
Legyen hát enyém e mátka,
Ím e tündérszép leányka!"
Döbbenettel néz Dadon:
"Micsoda? - szól zordonon. -
Ördög bújt beléd, te vénség,
Meghibbantál volna végképp?
Mit nem forgat vén fejed?
Tán, ígértem, meglehet,
Ám mindennek van határa,
Minek néked ez a lányka?
Elég! Én a cár vagyok!
Kérj akármi mást, adok,
Kincset kérj, bojárok rangját,
Istállómból cári kancát.
Kérd az országom felét!"
"Nem kell nékem más egyéb.
Csak e tündérlányra vágyom,
Én csak ezt a lányt kívánom!"
- Szól a bölcs - de köp Dadon:
"Majd ha fagy! biz nem adom!
Mit se kapsz te átkos lélek,
Hadd gyötörjön így e vétek!
Takarodj, míg baj nem ért!
Félre innét ezt a vént!"
Az agg próbált még felelni,
De nem mindig jó perelni;
Jogarával sújt a cár.
Éppen homlokon talál:
Holtan dől a bölcs a földre,
Rengve dong a város körbe.
A leány meg hahaha,
Nincs félelme, bánata.
Megrendül Dadon, de szája
Gyengén rámosolyg a lányra,
Hintaján sietve hajt.
Halk harang ver tompa zajt,
S hirtelen mindenki látja:
A kakas fentről leszállva
A hintó fölé repül
És a cár fejére ül, -
Rándul és búbjára szegve
Csőrét, száll a végtelenbe.
Nyög a cár jaj, oda van,
Hintajáról lezuhan.
S mint akit még sose láttak,
Híre sincsen már a lánynak.
Mese volt, de velejét
Érti majd az ifjú nép.