RÓZSAKIRÁLYFI



 

Rózsakirálynak hadat üzent egyszer egy másik király. Összeszedte az összes katonáját, de mielőtt elindult, leltározta az összes vagyonát.

Amint ott töprenkedik, gondolkozik a katonái között, egyszer eleibe áll egy ősz öregember, s azt kérdi:

- Szeretnéd megnyerni, ugye, ezt a háborút? Tudod mit, én segítek rajtad, ha nekem adod, amiről te nem tudsz.

Elgondolkozik a király, hiszen ő mindent leltárba vett! Kicsi gondolkodás után azt mondja:

- Jól van, neked adom, csak nyerjem meg úgy ezt a háborút, hogy minél kevesebb katonám pusztuljon oda.

Jött az ellenség, annyi volt, mint a réten a fűszál, de Rózsakirály katonái legyőzték őket. Alig esett el közülük kettő-három. Hazamegy a király nagy boldogan, hát a királyi város kapujában azzal fogadják az őrök:

- Felséges királyunk, amíg oda volt, született egy fia.

Elszontyolodik erre Rózsakirály, de azután arra gondolt, hátha megfeledkezik róla az ősz öregember.

Három év múlva egyszer éppen nagy mulatság volt a királyi palotában. Egyszer csak megnyílik egy mellékajtó, bejön az ősz öregember, s azt mondja:

- Király, azért jöttem, amit ígértél! - És az összes miniszter szeme láttára felkapta a kisfiút, és eltűnt vele.

Búsult a király és a királyné, nem tudták, hova lett a kisfiuk, de mi nézzünk utána.

Látjuk, hogy az ősz öregember Tündérországba viszi, annak az országnak ő volt a királya, és ott a fiút elnevezték Rózsafiúnak. Az öreg királynak az első felesége meghalt, maradt egy kisleánya, Tulipánnak hívták. Az öreg tündérkirály úgy számított, hogy Rózsakirályfi és Tulipán királykisasszony ha megnőnek, férj és feleség lesznek. Igen ám, de a tündérkirálynak volt egy második felesége is, annak is volt egy leánya, s az azt akarta, hogy Rózsakirályfi az ő leányát vegye el.

Telt-múlt az idő, Rózsafiú betöltötte a tizennyolcadik évet. Azt mondja a tündérkirálynak a felesége, aki boszorkány volt:

- Tudd meg, nem engedem, hogy Rózsafiú a te leányodat vegye el! Vegye el az enyémet!

Azt mondja a király:

- De asszony, gondold meg, Rózsafiú az én leányomat szereti!

- Én nem bánom - mondja a királyné -, de nem engedem, hogy elvegye, csak akkor, ha három kívánságomat teljesíti.

- Mi legyen az első?

- Az első az, hogy menjen el a szülővárosába, és hozza el az édesanyja karikagyűrűjét. De ne te hozd el helyette!

Elgondolkozik a király. Kimegy az udvarra, szól a kürtös katonának, hogy fújjon riadót. Összegyűlnek a tündérkatonák. Elővesz a király egy darab kolbászt, és ahányat számolt, annyit harapott. Még egy kis darab kolbász volt, még mindig hiányzott egy! Ejnye, hol lehet az a Muki? Odakiált a trombitásnak:

- Fújj még egyszer!

A trombitaszóra csak előjön egy sánta katona. Rákiált a király:

- Hol voltál, Muki?!

- A hajnalcsillag jobbik sarkánál, a kedvesemnél.

- Jól van, Muki, tudod, miért hívtalak? Rózsakirályfi mellé adlak, kisegíted őt minden bajból.

- Parancsára, felséges királyom. Már azt is tudom, miről van szó!

Bemegy Muki Rózsakirályfihoz, s azt mondja:

- Rózsakirályfi, engem az öreg király küldött, hogy segítsek neked. Készülj, mert megyünk. Az édesanyád karikagyűrűjét kell elhozzuk.

Két táltos lovat nyergeltettek, mindegyiknek hat lába volt. Mikor mindennel készen voltak, mind a ketten nyeregbe ültek. A két táltos csak felreppen a levegőbe, úgy szelték a levegőt, akárcsak a puskagolyó. Mikor Rózsakirályfi szülővárosának a határába értek, meghúzza Muki a gyeplőket. Mind a két ló leereszkedik a földre. Mit látnak? Egy nagy mocsaras nádast. Azt mondja Muki:

- Na, Rózsakirályfi, a lovakat itt hagyjuk.

Elővesz egy zabostarisznyát, odatartja a ló szájához, az egyik lovat egészen belenyomja, hasonlóképpen a másik lovat is a másik zabostarisznyába. Akkor a két tarisznyát felakasztja egy faágra.

- Most már mehetünk.

Mennek. Egy kilométert lehaladnak, feltűnik előttük egy szép város. Mondja Muki:

- Látod, Rózsakirályfi, ez a te apád városa. Ide úgy kell bemenjünk, hogy fel ne ismerjenek bennünket. Én vetek egy kecskebukát, lesz belőlem egy szép macska. Akkor te megfogod a farkamat, és tebelőled is egy macska lesz. Aztán csak gyere utánam.

Úgy is történt. Pár perc múlva a város főutcáján két szép macska szaladt végig, megbámulták az emberek, a gyerekek. Mi történik? A két macska szalad a királyi palota felé. Az őrt álló katonák lába között befutnak az udvarra, ott elbújnak, várják a szürkületet.

Mikor beszürkül, mondja Muki Rózsafiúnak:

- El ne nyávogd magad! Gyere utánam! Menjünk fel az emeletre.

Eljött a kilenc óra. A két macskát ott látjuk egy szobaajtó előtt. Mondja Muki:

- Ez a te édesanyád hálószobája. Megvárjuk, amíg elalszik, s akkor bemegyünk.

Mikor bementek a szobába, a királyné le volt feküdve. Odasúgja Muki Rózsafiúnak:

- Nézzük meg, nem tette-e le a karikagyűrűjét az asztalra.

Nincsen ott. Hol lehet? Hol látták meg? A királyné ujján. Szerencsére a karja lecsüngött. Azt mondja Muki:

- Én húzom le. Félek, te meg találod csókolni az édesanyád kezét, felébred, s akkor vége az életünknek.

Odament Muki, szépen megfogta a gyűrűt az ujjon, és lehúzta. Azután kimentek vissza oda, ahol hagyták a zabostarisznyát. Mikor odaértek, Muki keresztülbucskázott a fején, visszaváltozott embernek. Megfogta a másik macska farkát, az visszaváltozott Rózsafiúnak. Leakasztotta a két zabostarisznyát, kirázta belőle a két lovat. Akkor mind a ketten lóra ültek, elmentek vissza Tündérországba. Átadták a gyűrűt az öreg tündérkirálynak, az átadta a feleségének.

- Na, asszony, elhozta Rózsafiú a gyűrűt.

- Igen, mert mellé adtad azt a gazember Mukit. Na, meglátom, hogy bírja ki a holnapi próbát.

Reggel, ahogy megvirrad, bemegy Muki Rózsafiúhoz.

- Ide hallgass, Rózsakirályfi - mondja neki -, ma két lovat kell meglovagolnod. Az egyik egy öreg kanca lesz, a másik egy fiatal csikó. A csikóval szépen bánjál, de a másikat sarkantyúzd, vesszőzd, ahogy csak tudod.

Alig egy félóra elteltével hívják Rózsafiút. Ott egy kanca ló, de prüsszög, kapál, vágja a port a levegőbe. Mondja az öreg tündér király:

- Na, fiam, ezt a lovat meg kell lovagolnod.

Felül Rózsakirályfi a nyeregbe, elkezd a ló táncolni, kapálni, nyeríteni. Ágaskodott a két hátulsó lábára, hogy ledobja a lovasát, de Rózsafiúnak eszébe jutott, hogy nem kell kímélni. Kezdte sarkantyúzni, vesszőzni, rákényszerítette a vágtatásra. Addig hajtotta, hogy a hab csak úgy hullott le róla. Mikor leszállott róla, tiszta fehér lett a habtól, és a ló is csak úgy reszketett.

Hozták a másikat is. Arra is felült, de azt ám nem vesszőzte, nem sarkantyúzta. Szépen ráhajolt a nyakára, megveregette. Akkor a ló iramba indult. Rövid vágtatás után leszállott róla, és megkefélte.

Délután azt mondja a király a feleségének:

- Na, asszony, meglovagolta a fiú a lovakat.

- Meg, az igaz, hogy meg! Tönkrehajtott, vasazott, vesszőzött, de láttam, a lányodat csak megsimogatta. Tudom, hogy Muki tanította meg! Megállj, Muki, lesz még neked is nemulass! Tudd meg, ha holnap reggelre el nem hozza az édesanyja hálóingét, ami akkor volt rajta, amikor ő született, vége az életének!

A király, ahogy jön a folyosón végig, szemközt találja magát Mukival. Mondja neki Muki:

- Felséges királyom, a vén boszorkánynak megint kell valami. Tudom is, hogy micsoda.

- Micsoda?! - kérdi a király. - Hát azt te honnét tudod?

- Honnét tudom? Én még azt is tudom, hogy mit gondol. De ne búsuljon, felséges királyom, mindjárt indulunk Rózsakirályfival.

A két ló már felnyergelve várta őket. Nyeregbe ülnek. A két ló megint a levegőbe száll, és száll, száll Rózsakirályfi apjának a városa felé. A mocsár szélén Muki megint tarisznyába dugja a két lovat, és azt mondja Rózsakirályfinak:

- Most már nem mehetünk napvilágnál be a városba, mert tudják, hogy a gyűrűt a két macska lopta el.

Megvárták, amíg sötét lett, akkor megint macskává változtak, bementek a városba, be a királyi palotába, s ott elbújtak. Megvárták megint, amíg a lámpák elalusznak, akkor elmentek a királyné hálószobaajtajához. Megszólal Muki:

- Most már bajosabb lesz, mert az ing a szekrényben van, és a szekrény kulcsa a nyakába van kötve egy selyemszalagra.

- Jó - mondta Rózsafiú -, de azt már nem engedem, hogy a kulcsot te vedd le.

- Hát vedd le te, csak vigyázz, mert ha meg találod csókolni, akkor mi nem menekedhetünk.

Rózsafiú szépen felmászott az ágyra, és elkezdi a két macskalábbal bogozni a szalagot, hogy vegye le a kulcsot. De ebben a percben olyan érzés fogta el, legyen, ami lesz, ő megcsókolja az édesanyját, így gondolta magában. Ezt Muki észrevette. Hamar beharapta a Rózsafiú farkát, és elkezdte rágni. Az nagyot szisszent, hátrafordult, s akkor Muki elkapta a kulcsot, lehúzta Rózsafiút az ágyról. Hamar kinyitották a szekrényt, ott találták a hálóinget, becsomagolták, s futottak kifele.

Ahogy kilépnek az ajtón, látják, hogy két szuronyos katona jön feléjük a lépcsőn.

- Azt a két macskát láttam, aki a múltkor ellopta a gyűrűt. Biztosan megint valami rosszban sántikálnak. Hacsak lehet, elcsípjük őket.

Meghallotta ezt a beszédet Muki, megfogta Rózsafiút.

- Gyere, a csatornán fogunk felmenni. Kimegyünk a tetőre, ott ha el tudunk menekülni. Úgy is tettek. Felmásztak, a fedélen végigmennek, elérnek egy kéményhez. Rózsafiú menni akar tovább, de Muki megfogja.

- Állj meg, úgy érzem, hogy a vén boszorkány nem messze van, a királlyal együtt jönnek.

Alighogy kimondja ezt Muki, megérkezik a vén boszorkány. Olyan világosságot csinált, hogy a fillért fel lehetett volna venni a földről. Elkezd kiabálni a levegőből:

- Ott a két tolvaj a háztetőn! El kell fogni őket!

Szegény Muki húzódott a kémény árnyékába. Hát ott mit talál? Aznap járt ott a kéményseprő, ottfelejtett egy seprűt. Felkapja, megfordítja. A vén boszorkány elkezd jajgatni:

- Jaj, jaj, jaj a hátam, jaj a derekam! Segíts - mondja az urának -, ez a gazember Muki megöl! Fogd meg hamar a ruhám szélét!

A király megfogja.

- Húzzál magad után!

Odább húzta a király a vén boszorkányt, s megint sötétség lett.

- Így ni - mondja Muki -, látod, ha nincs ez a seprű, most megfogtak volna minket. Most gyere utánam.

Leszállottak a földre, el, ki a mocsárhoz, kirakta Muki a tarisznyából a két lovat, hátára pattantak, elvágtattak vissza Tündérországba. Muki a csomagot elvitte az öreg királyhoz.

- Felséges királyom, parancsát teljesítettük.

A király elvitte a feleségéhez.

- Mind a három kívánságod teljesült, engedd meg, hogy Rózsafiú elvegye Tulipánleányt.

- Tudd meg, inkább megölöm, de nem engedem meg!

Rózsakirályfi éppen benn volt Tulipánnál, egyszer csak hallják, hogy valaki az ablakon kopog:

- Készüljetek, el kell innen szökni!

Odamegy Rózsakirályfi az ablakhoz, látja, hogy Muki áll ott.

- Készüljetek, mert szökni kell!

Mondja Tulipán:

- Biztosan a vén boszorkány el akar bennünket pusztítani.

Muki elszaladt haza - volt egy öreg édesanyja -, mondja az édesanyjának:

- Édesanyám készüljön, mert én messze országba akarok menni, és magát is viszem.

Az öregasszony készülgetett. Muki visszament a két fiatalhoz.

Mondja Tulipánnak:

- Hát te nem tudsz semmit?

- Dehogynem - mondja a leány -, hiszen én is tündér vagyok.

Elővesz egy fakanalat, odateszi az asztalra.

- Mikor engem kérdeznek, akkor te felelj!

Akkor előveszi a laskanyújtót.

- Mikor kérdeznek, felelj!

Veszi a fésűjét, és az ajtónyílásba teszi.

- A tied lesz az első szó!

Muki kinyitja az ablakot.

- Na, gyertek utánam!

Mind a hárman kimennek az ablakon, el a Muki lakására. Muki a kis házat felemeli, alátesz négy kereket. Akkor kinéz az ablakon, ott egy szép kis virágoskert.

- Ezt csak nem hagyom itt!

Kimegy, megfogja a kis kertnek az egyik szélét, összetekeri, mint egy tekercs papírt, beleteszi a zsebébe - jó nagy zsebe volt! Megtaszítja a kis házat, az aztán elkezdett az úton szaladni, mintha csak a ló húzta volna. Mennek, menekülnek a kis házikóval. A vén boszorkány egyet prüsszent otthon.

- Ejnye, ezek a gazok vajon megszöktek?

Odamegy a Tulipán szobájának az ajtajáig, s beszól:

- Mit csinálsz?

Erre a fésű felelt:

- Most fésülködöm.

Akkor otthagyta a szoba ajtaját, és visszament a szobájába. Egy kis idő múlva megint visszament és kérdezte:

- Most mit csinálsz?

A laskanyújtó felelt:

- Nyújtom a tésztát!

Ebbe is belenyugodott a vén boszorkány, de azért csak kételkedett. Egy tíz perc múlva megint beszólt:

- Most mit csinálsz?

Felelt a fakanál:

- Kavarom a kását.

A vénasszony megint lecsendesedett egy kicsit, de csak nem volt nyugta. Megint csak kérdi:

- Most mit csinálsz?

Erre már nem felelt senki. Próbálja kinyitni az ajtót, de nem lehetett. Kiált egyet, szaladnak a lakatosok, az ajtót kinyitják. Nagy a csodálkozás, a szoba üres.

- Tudtam - kiabált a vén boszorkány -, tudtam, hogy meg szöknek!

Jön az öreg király, kérdi:

- Mi baj?

- Nézz ide, saját leányod, nevelt fiad megszöktek! De megyek én utánuk, ahol utolérem, ott ölöm meg!

Hamar előkap egy lapátot, ráül, felemelkedik a levegőbe. Látja ezt az öreg király, ő is azonnal lóra ül, mentek a fiatalok után.

Mukiék a kis házikóval már közeledtek a tündérhatárszélhez. Mondja Rózsakirályfinak:

- Még egy jó félóra, s megszűnik a vén boszorkány hatalma, mert akkor már túl leszünk a tündérhatáron.

Alighogy ezt kimondja, egy nagy sötét felhő kerekedik, elkezd dörögni, csattogni. Akkora jegek hullottak a kis kunyhóra, mint egy-egy tojás.

- Itt a vén boszorkány! - kiáltja Muki. - Még csak öt perc!

Elérik a határt, a két első kerék a határon túl, a két hátulsó a határon belül. A vén boszorkány pedig a kunyhó felett van.

- Itt lesz végetek! - kiabálja a levegőből.

Muki szegény éppen a kereket kezdte emelgetni át a határon. Akkor jut eszébe a seprű. Kiáltja az anyjának:

- Hamar a seprűt!

Odaadja Mukinak a seprűt, megforgatja a levegőben vagy kétszer. A vén boszorkány elkezd jajgatni:

- Jaj a derekam, jaj, jaj!

De Muki most nem kímélte. Felhajította a seprűt a vén boszorkánnyal szembe, és az úgy megijedt, a lapátról lecsúszott, leesett a földre, és szörnyethalt. Akkor érkezett oda az öreg tündérkirály.

- Ó, Muki, köszönöm neked, hogy megmentettél ettől a csúf boszorkánytól. Most már én is mehetek veletek.

El is mentek az öreg Rózsakirályhoz, elmondták a történteket.

Megörült az öreg Rózsakirály, papot hívattak, összeeskették a fiatalokat.

Meghívták az egész ország népét. Én éppen akkor jöttem haza szabadságról mint katona. Odakeveredtem a vendégek közé, pedig az utam sietős volt. Kértem egy lovat és egy kicsi ennivalót. Adtak is. Egy tarisznyába tettek levest, egy fakanalat és egy darab csontot. A lovamnak a dereka viasz, a lába acél, kender a farka, sárgatök a feje, palacsinta a füle. Jövök be itt a hegyoldalon, jön szembe a szomszéd. Kérdi:

- Honnan jössz, szomszéd?

- Lakodalomból! - kiáltom.

- Nem hozol valamit? - kiáltja.

- Hozok egy kis levest!

- Adj egy kicsit - azt mondja -, olyan éhes vagyok!

Merítek egy kanállal, nyújtom feléje. A fejére találtam önteni.

Mind lement a haja. Odahajítom a csontot. A lábát találtam. Azóta is sántít.

Hát csak lovam lába megbotlik, az acéllába tüzet vetett, kenderfarka meggyulladt, viaszdereka elolvadt, a tökfeje elgurult. A két palacsintafülét megfogtam, megettem, nektek, gyerekek, nem adhatok egy falást sem. Aki nem hiszi, nézze meg a szomszédot!

Tiszta kopasz a feje!