Só és arany

(szlovák népmese)


  Volt egy királynak három lánya. Fiatalkák voltak a lányok, de a király már megöregedett, a sír szélén állt. Egyszer magához hívatta a három lányát. Kérdezi a legidősebbiktől:
  - No, édes lányom, hogy szeretsz engem?
  - Úgy szeretlek, mint az aranyat!
  Kérdezi a középső lánytól:
  - Hát te, édes lányom, hogy szeretsz?
  - Mint az ezüstöt, édesapám!
  Megkérdezi a legkisebbiket:
  - És te, kicsi lányom, hogy szeretsz engem?
  - Úgy szeretlek, mint a sót!
  Nem tetszett a felelet a királynak; az egyik lánya úgy szereti, mint az aranyat, a másik, mint az ezüstöt, ez a legkisebbik pedig csak annyira, mint a sót! A két nővér is lármázott, perlekedett, így aztán a legkisebb lánynak ott kellett hagynia a királyi várat. Nem szerette már se az apja, se a nővérei.
  Fogta a batyuját szegényke, és ment, mendegélt, hátha valaki befogadja, hátha akad majd valahol helye. Ment, mendegélt hegyen-völgyön, s egyszerre csak, hipp-hopp, ott termett egy asszony.
  - Hová mégy, lányom?
  - Hogy hová? Hárman vagyunk nővérek, s az apánk magához hívatott bennünket, hogy vajon ki szereti őt a legjobban. A legidősebb nővérem azt mondta, hogy úgy szereti, mint az aranyat, a középső, mint az ezüstöt, én meg azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a sót. Megharagudott rám ezért az apám meg a két nővérem, és elkergettek. Most aztán járom a világot.
  - Jaj, kedves gyermekem, ha már így esett, maradj nálam. Ne félj, itt nem lesz bántódásod. Ha már így elkergettek, mit tehetünk, ne búslakodj!
  Így aztán a lány ott maradt az asszonynál. Szolgált, segített, dolgozott, ügyesen tett-vett. Az asszony pedig tudta, mi fog történni.
  Történt aztán, hogy az egész világról eltűnt a só. Az asszony varázslata volt ez, nála volt minden só. Maga a király is só nélkül maradt. Országának egyetlen csücskében, egyetlen hajlékában nem akadt egy csipetnyi só.
  Sok évig maradt a lány az asszonynál, három, négy, talán öt esztendeig is szolgálta, amikor mondja neki egy szép napon az asszony:
  - No, édes lányom, most eredj az apádhoz, mert elpusztul só nélkül, s meg fogod látni, mi drágább: az arany vagy a só.
  Szívesen maradt volna még a lány az asszonynál, de az kikísérte, és ellátta jó tanáccsal, mit tegyen útközben. Adott a lánynak egy vesszőt:
  - Fogd ezt a vesszőt, édes lányom, és ha túljutsz három mezőn, látsz majd ott egy dombot, arra suhints rá a vasvesszővel. De előbb menj az apádhoz, azután is ráérsz a dombot megsuhintani.
  Azután az asszony fogott egy kendőt, telerakta sóval, és batyut kötött belőle.
  - Menj hát egyenesen az apádhoz, gyermekem, különben elpusztul só nélkül. A tenyerén fog hordozni, ha ezt a batyut odaadod neki!
  Elindult hát a lány a sóval, az asszony szépen kikísérte. Megérkezett az apjához, az meg a szemét meresztgette, hogy került ide ez a lány? Hiszen már régen elment hazulról, s most visszajött. Kérdezi a lánytól az apja:
  - Merre jártál, kedves lányom?
  - Sót kerestem, édesapám!
  - Aztán találtál-e?
  - Igen, találtam!
  Avval leszelt egy karéj kenyeret, kioldozta a batyut, vett a sóból, megsózta a kenyeret és odaadta az apjának. Az se tudta a király, hova legyen örömében, hogy a lánya életet öntött belé. Három, de talán négy esztendeje is már, hogy se jószág, se ember nem látott sót.
  Behívta a lány a szakácsnőket, azoknak is adott a sóból. Olyan só volt ez, ami sose fogyott el. Akármennyit adott belőle a lány, a batyuban mindig ugyanannyi maradt.
  Aztán jöttek a miniszterek, igen kívánták azok is a sót, adott hát nekik is. Így jártak hozzá az emberek sóért, és a lány mindenkit megajándékozott vele. Látta ezt a király, mondja a lányának:
  - Hej, édes lányom, ne adj a sóból senkinek, nehogy só nélkül maradjunk!
  Megvolt a lány otthon egy ideig, aztán mondja az apjának:
  - Most pedig elmegyek a sóbányába, s akkor az egész országnak lesz sója! Adjon velem, apám, egy kocsist, nem megyek én gyalog, inkább kocsikázok!
  Adott a király kocsist, meg is parancsolta, hogy menjen a királylánnyal oda, ahová kívánja. És hogy a lánya el ne vesszen valahogy útközben, még egy minisztert is odarendelt mellé.
  Elérkezett a lány arra a helyre, ahová a gazdaasszony küldte. Körülnézett, fogta a vesszőt, rásuhintott a dombra, hát tüstént megnyílt a föld, és szépséges országot látott, szebbet, mint eddig. Végigjárta az országot, mindenhová elvezették, mindent megmutattak neki. (A szépséges országot, a sóbányát a gazdaasszonya pecsételte le, hogy azé a lányé legyen, akit elkergettek hazulról.) Attól fogva az egész világ odajárt sóért.