PÁVATOLL

Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király,
Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a
vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból;
látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton.
Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a
lófej:
- Hallod-e, te király, hat királynak a fejét veszem, s a tied lesz
a hetedik!
- Rajta, fogjátok meg? - parancsolta a király a társainak, s azok
felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a
palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből,
hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát
befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja,
s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia
ágyához s felkelti:
- Kelj fel, fiam - így költögeti -, nézd csak, be szép, gyönyörű
borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat
is betöltötte a virágaival.
- Ó, kegyes anyám - azt mondja sóhajtva a király -, ez nekem nem öröm,
hanem inkább szomorúság.
Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül
vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s
azt mondja neki:
- Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a
borostyánfa:
- Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hagy eljönnek, s
azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor a legelső belém vágja a fejszéjét,
egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy
észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.
A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan
csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép
fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért
nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával.
Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:
- Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király
leányát feleségül.
Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy
folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part
felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal
megszólalt:
- Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek
rajtad.
Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer
megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi
azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:
- Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én
segítek rajtad.
Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját.
Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is
felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:
- Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb
bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból - s így a
rókának is megmaradt az élete.
Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára
be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura
nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.
- Haj, idegen ország fia - azt mondja a király -, olyan leányt, mint
az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól,
de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod,
ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.
- S mi leszen az a próba? - kérdezte Pávatoll.
- Csak az - feleli a király -, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova
is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitevő
legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen,
ahol először találkozott vele, meg is találja.
- Tudom, mi bajod van - mondja neki a hal -, bújj csak be a torkomba,
s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.
Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen
besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.
Azt mondja a király a leányának:
- No, leányom, keresd meg Pávatollat.
A király. leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak
belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett
tudni.
A leány csak belepillantott s felkiáltott:
- No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy
halnak a gyomrában van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról
egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott
lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
- No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass
el engem valahova.
Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta
mögé.
- Vajon hova lett el Pávatoll a hal gyomrából? - kérdi a leányától a
király.
A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg
egyszer azt mondotta:
- Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán
üldögél.
A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette
Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár
veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi
udvarba, s ott azt mondta neki a király:
- Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg
ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered
el, hanem még a fejedet is elveszíted.
Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát
a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell
kiállnia.
- Ne félj semmit - azt mondja a róka -, csak bukjál hamar keresztül a
fejeden.
Pávatoll általbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott
belőle. A róka is általbukott a fején, s egy kereskedővé változott.
Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott
lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.
Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust
a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király
kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus
a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött
nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul
egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját,
hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust,
nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű
mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya
elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket,
addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki
a király:
- Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.
Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt
mondja a királynak:
- Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt
magát nem tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet sem
mozdult a helyéből.
Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell
menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt,
vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett
belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a
kereskedő:
- Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva,
ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet
tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma
ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük
az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen
a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez,
akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől - ezzel
eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.
- Isten hozott - azt mondja a király -, hová tudtál úgy elbújni,
eleget kerestünk, de nem találtunk?
- Nem voltam igen messze - azt mondja Pávatoll -, mókus képében a
leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak
az van hátra, hogy vigyem a leányodat.
- Ne siess - azt mondja a király -, holnap még egy próbát ki kell
állanod, akkor ha lesz valami a dologból.
A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét
egyforma arcú és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya
is.
- No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül - azt mondja
Pávatollnak.
Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta
az iskátulyát, a légy kirepült belőle, s a király leányának a
homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor
hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől,
s azt mondta:
- Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak
készülj, s indulj velem.
Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren,
nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy
egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az
új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban,
hogy azt olyan sokan ostromolják.
- Ennek élő-haló víz a neve - felelik neki -, s ennek olyan ritka nagy
ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből
csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.
A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe,
s folytatták útjukat.
Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új
menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg
akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.
Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt
jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek
jóllakva az asztal mellöl, azt mondja Sándor király Pávatollnak:
- Készülj a halálra, mert meg kell halnod!
Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni
kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem
volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy.
A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén
kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját,
s lecsapta Pávatoll fejét.
A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg,
hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja
az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg
még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.
Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a
koporsót, s fel is nyitották. A királynénak kezében volt egy butélia
megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak
elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra
állott.
Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is
melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:
- No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a
havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat:
"Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik." Te az énbelőlem
kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad,
s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem
az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden
ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit
énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét,
s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta
a királyné jobb kezét, s azt mondotta:
- Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod,
mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben
s békességben éltek együtt holtuk napjáig.
 


Annemarie's Fantasy-scripts