Bella-Flór hercegnő

(Spanyol mese)

 

Réges-régen élt egy ember, s annak volt két fia. Az egyik, amikor felcseperedett, elment világot látni, s teltek-múltak az évek, semmi hírt nem hallottak róla, azt hitték, hogy talán meg is halt. Apjuk is lassan-lassan megöregedett, meg is halt, s ráhagyta egész vagyonát a kisebbik fiára, akiezentúl egyedül gazdálkodott a birtokon. Egyszer, mikor jő haza látja, hogy a szobában egy idegen ember áll, s nézeget jobbra-balra, mintha nem ismerné meg a házat. Amikor a fiatal legény bejött, megkérdezte tőle az idegen:

- Elfelejtettél engem?

- Nem felejtethetek el olyan valakit, akit nem ismertem soha - felelte barátságtalanul a legény.

- Én vagyok a te rég elvándorolt testvéred � válaszolta az utas -, s egy krajcár nélkül tértem haza. Itt hallottam a faluban, hogy meghalt édesapánk, Isten nyugosztalja szegényt.

- Már hat hónapja meghalt � felelte a gazdag legény -, s rád hagyott egy vén fakoporsót, ott van most is a padlás tetején. Jobb lesz, ha sok fecsegés helyett az után nézel, mert én ugyan nem töltöm veled a drága időmet! � Azzal megfordult, s otthagyta a szegény embert a házban.

Mit volt mit tenni, felkapaszkodott a padlásra a szegény vándor, s hát ott csakugyan megtalálta a fakoporsót, de olyan rozoga volt, hogy alig tartotta össze egy-két szeg a deszkáit.

�Minek ez az ócska koporsó nekem? � mondogatta magában. Legfeljebb tüzet rakhatok belőle, egyébre úgyse jó.�

Le is vitte a hátán a koporsót az udvarra, elkezdte hasogatni egy fejszével, s hát amint hasogatja, egyszerre egy kis titkos rekeszt lát benne; azt mindjárt kinyitja, s egy írást talál benne. Nézi, nézi jobbról-balról a papírt, hát látja, hogy adóslevél, amely az apja nevére szólt, s egy gazdag ember volt az adós.

Zsebre dugta hamar az írást, szaladt vele a bíróhoz, mutatja neki, s hát az azt mondja, hogy attól az embertől ugyan hiába kéri a pénzét, mert az apjának se akarta semmiképpen megfizetni az adóságot. Nem sokat törődött vele José (mert így hívták a szegény embert) evvel a beszéddel, szaladt az adóshoz, s addig fenyegette, hogy így s úgy, viszi akár a király elébe is a dolgot, hogy az nagy keservesen kifizette neki a pénzt. Bezzeg boldog volt most José, zsebre dugta a sok aranyat, s többet nem is nézett az öccse háza felé, hanem elindult a szomszéd város irányába.

Amint ment, mendegélt, jön vele szembe egy szegény asszony nagy sírással. Kérdezi José tőle:


Hát neked mi bajod, te szegény asszony?

- Nagy baj az én bajom � felelte zokogva az asszony -, halálán van az uram, s egy kegyetlen ember, akinek pénzzel tartozik, ilyen betegen be akarja záratni a börtönbe.

- Ne búsulj, te szegény asszony � mondta José neki -, adok én pénzt, hogy kifizesd az urad adóságát.

Bezzeg hálálkodott a szegény asszony Josénak, s szaladt haza boldogan a pénzzel, átadta annak, akinek tartozott, s futott az urához. No, annak a szegénynek többet semmire se volt szüksége, meg volt már halva, mire a felesége hazaért. Mikor José beérkezett a városba, ismét ott talált az utcán egy szegény asszonyt, siratta az urát, hogy még csak el sem temetheti, mert mind ami pénzt kapott, odaadta adóságba. Megsajnálta José, kifizette a koporsó árát is, s ment tovább. Erősen megfogyatkozott most már a pénze, összevissza három arany volt a zsebében. Gondolta magában, evvel ugyan nem jut messzire, ő bizony beáll a királyhoz szolgálatba.

Úgy is tett, ahogy elgondolta magában, elment a királyi udvarba, s ott legelőször szolga lett, de olyan ügyesen végezte a dolgát, hogy a király csakhamar lovaggá tette.

Telt-múlt az idő, az ifjabbik testvér mind elpazarolta a pénzét, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hallotta, hogy a bátyja milyen szerencsésen járt a királyi udvarban, elment hát oda, s addig könyörgött a bátyjának, amíg az ő szavára fel nem vették szolgának.

Itt is irigy és rosszlelkű maradt, mint amilyen azelőtt volt, s amikor megtudta, hogy az öreg csúf király szerelmes Bella-Flór hercegnőbe, aki elmenekült előle valahová, elhatározta, hogy azt hazudja a királynak: az ő bátyja tudja, hová bujdosott a hercegnő, s el is tudja hozni. Gondolta, majd karóba húzatja a király José fejét, ha leány nélkül tér vissza.

Így is tett, ahogy a gonosz eszével elgondolta: felsompolygott a királyhoz, s eléadta a mondókáját. Hej, felugrott a király nagy örömében, s szalajtott rögtön José után. Jött is lélekszakadva, mert el nem tudta gondolni, hogy miért hívatják olyan sebbel-lobbal. Hát, alighogy beteszi a lábát a király szobájába, mondja az neki.

- Ebben a pillanatban rohanj Bella-Flór hercegnőért, s ha nélküle térsz haza, az életeddel játszol! � Amint ezt mondta, hátat fordított a király, s otthagyta egyedül a teremben.

Állt, állt egy darabig nagy csudálkozással José, s nem tudta elgondolni, hogy ugyan honnan is tudja ő elhozni Bella-Flór hercegnőt, mikor azt sem tudja, hol van. De a világ végéig mégse állhatott a király szobájában, nagy búsan lement az istállóba, hogy lovat válasszon magának az útra. Nézegette a szebbnél szebb lovakat egymásután, olvasgatta le a nevüket az aranytábláról, mert abba volt mindegyiké belevésve, de egyik se tetszett neki, s már végire ért az istállónak, mikor egy öreg fehér ló feléje fordította fejét, s így szólt hozzá suttogva:


Válassz engem, s minden jóra fordul!

José nem is gondolkodott sokat a dolgon, rátette a nyereget a fehér lóra, kivezette az istállóból, ráugrott s elindultak. Ott volt a kemence előtt három frissen sütött cipó, azt felvétette a ló Joséval, s betették a tarisznyába, úgy mentek ki a kapun. Jó messzire haladtak már anélkül, hogy valami történt volna velük; egyszerre aztán a ló megpillant egy hatalmas hangyabolyt, ott megállott, s azt mondta Josénak:


Morzsáld el azt a három cipót ezeknek a hangyáknak, fiam.

- Jó lenne az nekünk is, édes lovam � felelte José, de a ló nem hallgatott a szavára, s azt válaszolta:

- Egy alkalmat se mulassz el soha, hogy jót tégy valakivel! Add oda a cipókat!

Többet José egyet sem ellenkezett, hanem elmorzsálta a cipókat, aztán felült a lova hátára, s mentek tovább. Alig mentek ismét egy jó darabon, sziklás, meredek helyre értek, s hát ott vergődött egy hatalmas sas a vadász hálójában. Megállott a ló a sas előtt, s mondta Josénak:


Szállj le, s szabadítsd ki azt a szegény madarat!

- Igen sokáig fog tartani, édes lovam � felelte José -, s mikor érünk akkor a hercegnőhöz?

- Ne törődj te avval, te csak ne mulassz el soha egy alkalmat se, hogy jót tégy valakivel � mondotta a ló Josénak. Leszállott hát kénytelen-kelletlen a legény, s kiszabadította a sast a hálóból, s akkor indultak ismét tovább. Amint jó darabon mentek, egy folyó partjára érnek, hát ott látnak a homokban egy kis halat, amint tátogtat nagy keservesen, s szeretne visszajutni a vízbe.

- Nem látod, édes gazdám, azt a kis halat? � szólalt mag ismét a ló. � Hiszen ha nem teszed vissza a vízbe meg fog fulladni a homokban.

Nohát, mi így soha rá nem találunk Bella-Flór hercegnőre, ha minden percben megállunk � dohogott José, de mégis leszállott, s visszadobta a vízbe a halat.

- Ne félj, az nem időveszteség, amikor másokon segítünk � mondotta a ló, s avval mentek ismét tovább.

Kis idő múlva rengeteg erdő közepébe értek, ott állott Bella-Flór hercegnő palotája, s ő éppen mikor odaértek, etetgette a tyúkjait, kakasait.

- Álljunk meg itt az udvaron, majd én ficánkolok s kelletem magam � mondotta a ló -, hogy a hercegnő is kedvet kapjon egy kis lovaglásra. Akkor aztán, ha felült rám, ugrálni kezdek, úgy teszek, mintha le akarnám dobni a hátamról, s te mondjad neki, hogy bizonyosan azért ugrálok, mert nem szokott nő ülni rajtam, aztán kérjed, engedje meg, hogy te is felülj a háta mögé, hogy vigyázhass rá. Ha aztán te is a nyeregben leszel, egyet se búsulj, repülünk haza a király udvarába, mint a szél.

Minden úgy történt, ahogy a ló előre megmondotta, s alig telt belé egy jó fertály óra, már vágtattak, sebesebben, mint a szél, a királyi vár felé. A hercegnő rögtön látta, hogy őt bizony csúffá tették, de nem szólt egy szót sem, hanem hirtelen leoldotta a kötényét, amely tele volt csirkéknek való korpával, s egy szempillantás alatt mind leszórta a földre.

- Ó, istenem � sikoltotta most -, elejtettem mind a korpámat, kérlek, lovag, szállj le s szedd fel.

De José nem állította meg a lovat, hanem azt felelte neki:


Lesz ott elég korpa, ahova mi megyünk � s avval vágtattak is tovább.

Nemsokára egy sűrű erdőbe értek, ott elvétette Bella-Flór hercegnő a zsebkendőjét, elengedte, s a szél felfújta a legmagasabb fa tetejére.

- Ó, istenem � kiáltott fel -, állítsd meg a lovat, s menj fel a fa tetejére a zsebkendőmért!

- Lesz ott elég zsebkendő, ahová mi megyünk � Felelte José, és vágtatott tovább.

Az erdőből hamarosan kijutottak, s egy patakhoz értek, ott lehúzta Bella-Flór hercegnő az ujjáról az aranygyűrűjét, behajította a vízbe, s felsikoltott:

- Jaj, istenem, a legkedvesebb gyűrűm bele esett a vízbe, szálljunk le, és nézzük meg, hogy hol lehet.

De José nem állította meg most sem a lovat, hanem mondotta:

- Lesz ott szebbnél szebb gyűrű elég, ahová mi megyünk.

Nemsokára a palotához értek. Hát a király már ott várta őket, de bizony a hercegnő még csak rá sem vetette a tekintetét, hamar beszaladt egy szobába, s magára zárta az ajtót. Hiába könyörgött a király neki, hogy jöjjön ki, egyre azt hajtogatta, hogy csak akkor jön ki, ha elhozza neki valaki azt a három dolgot, amit elvesztett az úton. Hívatta a király ismét Josét, mert azt gondolta, ha valaki, akkor csak ő fogja tudni, mit s hol vesztett el a hercegnő. No, szegény José, amint meghallotta a király parancsát, megint búnak eresztette a fejét, de bizony azt ereszthette, mert ha kedves volt az élete, újra vissza kellett indulnia. Legelőször is hű társához, a fehér lóhoz ment, elkeseregte bánatát, de az megvigasztalta.

- Egyet se búsulj, édes gazdám, ülj fel a hátamra, majd csak megleszünk valahogy.

Fel is pattant José rögtön a hátára, s mentek a sebes szélnél is sebesebben, addig, amíg a hangyabolyhoz nem értek. Ott megállott a ló, s azt mondta Josénak:

- Akarod, hogy megkapjad a hercegnő korpáját?

- Hát persze hogy akarom - felelte José -, de hiába akarom, mert míg a világ meg két nap, nem tudnám én azt összeszedni.

- Kiálts csak egyet a hangyáknak, ne félj összeszedik azok neked hálából, hogy jóllakattad őket - mondotta a ló.

Csudálkozva tekintett José a lóra, de mert okosabb dolog úgy sem jutott az eszébe, hát kiáltott a hangyáknak, a ím, alig mondotta el nekik, hogy mit akar, nagy sürgés-forgás támadt közöttük s hordták buzgón mindenünnen a korpamorzsákat. José leült egy fa alá pihenni, a lova meg ropogtatta mellette a jó friss füvet, amíg csak egy jókora halom korpa nem állott előttük. Azt hamar felszedte José, bekötötte egy zsákba, felpattant a lóra, és mentek tovább. Addig vágtattak, amíg csak ahhoz a hatalmas fához nem értek, amelyre fölrepítette a szél Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Csóválta szegény José a fejét, amikor megpillantotta a fa legeslegtetején, egy vékonyka ág végén lobogni a zsebkendőt.

- Hej, ha madár volnék - sóhajtotta -, akkor talán le tudnám hozni onnan, de ember képében sohase!

- Egyet se félj, édes gazdám - mondotta a ló -, hívd csak azt a sast, amelyiket megszabadítottál a hálóból, majd lehozza az neked a zsebkendőt.

Kiáltott is mindjárt José a sasnak, s az ott termett egy perc múlva már hozta is csőrében Bella-Flór hercegnő zsebkendőjét. Köszönte nagy boldogan José, s felpattant ismét a fehér lóra, s addig vágtattak, míg csak a patak partjához nem értek.

Már sötétedett az idő, s José alig látott az orráig, nemhogy a patak fenekén meg tudta volna találni a gyűrűt. Felsóhajtott nagy szomorúan:

- Hogy tudnám én megtalálni azt a gyűrűt, mikor azt sem tudom, hogy merre keressem?

- Ne búsulj � felelte a fehér ló -, kiálts csak egyet annak a halnak, amelyiket bedobtál a vízbe, majd eléhozza az mindjárt.

Csakugyan így is tett José, kiáltott a halnak, az ott is termett, s egy szempillantás múlva hozta szájában a gyűrűt. Köszönte José, s felpattant a lóra, visszalovagolt a palotába. Hej, vitte király nagy örömmel a hercegnő szobájához az elveszett holmikat, de bizony az most se akarta semmiképpen beereszteni, hanem azt kiáltotta ki:

- Addig az én szobám ajtaját ki nem nyitja senki, amíg azt a gazembert, aki elrabolt engem a váramból, forró olajban meg nem főzik!

A király megszomorodott erre a beszédre, hogy így fizessen a José hűséges szolgálatáért, de aztán mégis maga elé hívatta, s azt mondta neki:

- Nem tehetek róla, édes szolgám, hogy így kell hűségedet megháláljam, de Bella-Flór hercegnő azt akarja, hogy forró olajban főzesselek meg, s én az ő kívánsága ellen semmit sem tehetek.

Elbúsulta magát szegény José, lement nagy búsan az istállóba, s elpanaszolta szomorú sorsát a fehér lónak.

- Egyet se búsulj - vigasztalta meg a ló -, csak ülj az én hátamra. Amikor bele kell ugranod a forró olajba, én felszippantom az egyik orrlyukamon a forró olajat, s mire kieresztema másikon, már le is hűlt, semmi bajod se lesz tőle.

Többet egyet se kérdezősködött José, hanem úgy tett, ahogy a fehér ló tanácsolta, s amikor az egész udvar összegyűlt, mosolygó arccal ugratott belé a forró olajba. Hát majd meghalt mindenki a nagy csudálkozástól, amikor egy perc múlva kiugrott az olajos katlanból, de úgy megfiatalodva s meg szépülve, hogy a szemük szájuk elállott a bámulástól. Bella-Flór hercegnő is eléjött a szobájából erre a csudálatos hírre, s amint meglátta a gyönyörű legényt, rögtön a nyakába borult, s azt mondta:


Én a tied, te az enyém, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!

Bezzeg José se mondatta kétszer ezt magának, a király meg szertelen nagy bosszúságában beleugrott az olajos kádba, s abban a szempillantásban porrá égett. Josét ekkor kikiáltották királlyá, s még aznap megtartotta lakodalmát Belle-Flór hercegnővel. Amikor a legnagyobb dínomdánom folyt a palotában, ő kisurrant az istállóba, s megkérdezte a fehér lovat:

- Mondd meg most már édes lovam, miért tettél annyi jót velem?

A fehér ló így válaszolt neki:

- Nem vagyok én ló, hanem annak a szegény embernek a lelke, akinek az adóságát kifizetted s akit eltemettettél. Hálából tettem mindent, amit tettem, s jegyezd meg jól magadnak, hogy minden jótettnek megvan a jutalma, elébb vagy utóbb.

Azzal eltűnt a fehér ló, s José felment a palotába. Még sokáig élt boldogságban a szép Bella-Flór hercegnővel, s jóságosan uralkodott élete végéig.