PÉTER ÉS JANCSI



 

Hol volt, hol nem volt, valahol messze volt, de nem is olyan messze, talán a falu végén vagy azon túl, lehet hogy innét: volt egyszer egy szegény ember. Nem volt ennek a szegény embernek egyebe ezen a világon, csak a két fia s a nagy nyomorúsága. Jó nagy kamasz volt mind a kettő - az egyiket Péternek hívták, a másikat Jancsinak -, dolgoztak is, amennyire tőlük kitelhetett, de nem sokra mentek, csak szegények maradtak az apjukkal együtt. Sokat töprenkedtek, hogy mi úton-módon javíthatnának a sorsukon, de hiába, nem haladtak sem elébb, sem hátrább. Amikor éppen legjobban töprenkednének, hazaállít a szomszéd fia, aki három esztendeig inaskodott egy csizmadiánál, s hát, olyan cifra úri gúnyában került haza, hogy az egész falu csudájára járt.

- Ejnye no - pusmogott magában a szegény ember -, hát az én fiaimból nem lehetnének olyan nagy urak, mint ez a legény?! Dehogynem, csak meg kell próbálni.

Azzal nyakába vetette a tarisznyáját, s elindult a két fiával világgá. Addig mentek, mendegéltek, amíg éppen a király városába nem értek. Amikor a palota előtt voltak, a szegény ember leültette fiait a kapu előtt egy kőpadra, s ő maga bement az udvarba, hogy kihallgatást kérjen a királytól. A király éppen jókedvében volt, s a szegény embert azonnal a színe elé bocsátották.

- Nos, mi bajod, mi jóba jársz, te szegény ember? - kérdezte a király, ahogy a szegény ember belépett.

- Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, azért jöttem, hogy fogadd be a két fiamat: Pétert és Jancsit inasnak. Nem bánom én, ha tíz esztendő múlva szabadulnak is föl, legalább akkor ember lesz mind a kettőből.

Nevetett a király, egész lelkéből nevetett a szegény ember beszédjén, de a fiait befogadta inasnak, s a szegény ember nem tudott hová lenni a nagy boldogságtól, hogy most már az ő fiaiból királyok lesznek, csak becsülettel - inaskodjanak.

Hiszen csak nevessetek, mert ennek fele sem tréfa. Péter és Jancsi elsőbben béresinasok voltak, de olyan jól viselték magukat, hogy fél esztendő múltán a király kinevezte őket csizmatakarítónak. Telt-múlt az idő, s a király annyira megszerette a két testvért, hogy akár hiszitek, akár nem - fiának fogadta mind a kettőt, mert neki nem volt gyermeke.

Hej, ez volt csak a gyöngyélet! Annyi volt a pénzük, mint a pelyva, azt se tudták, hogy mit csináljanak a temérdek sok pénzzel. De jó fiúk voltak, s nem feledkeztek meg az édesapjukról. Egyszer meg is kérték a királyt, engedje nekik, hogy meglátogassák igazi apjukat, s hadd vigyenek neki egy kevés pénzecskét. A király szívesen megengedte, s egy szekeret meg is rakatott színarannyal, hogy azt vigyék haza az édesapjuknak, s aztán ismét térjenek vissza.

Elindulnak a szekér arannyal, s estefelé beérnek egy rengeteg nagy erdőbe. Amint haladnának az erdőn át, csak előugrik a sűrűségből tizenkét tolvaj, s egy szempillantásra elveszik tőlük a szekeret aranyostul, lovastul, s még a tetejébe jól el is döngették szegényeket.

Összevissza verve tántorogtak be egy városba, de nem kaptak sem ételt, sem italt, mert pénzük nem volt, s mindenütt azzal fizették ki, hogy "ma pénzért, holnap ingyen".

Volt a város két végén két vendéglő. Bemennek az egyikbe, de olyan megtépázva állítottak be, hogy a vendéglős szállást sem adott nekik. De addig könyörögtek, hogy a vendéglős megszánta őket, s azt mondta nekik:

- Hallják kendtek! Menjenek el a város túlsó végire, ott van egy vendéglő, ott majd kapnak szállást.

El is mentek ebbe a vendéglőbe, s kaptak is szállást, de mindjárt megmondom, hogy miért. A vendéglősnének nem élt az ura, de minden éjjel feljárt a vendégszobába, s ott, ami húst sülve, főve vagy elevenen talált, mind egy falásig megette. Gondolta a vendéglősné, éppen kapóra jönnek ezek a szegény legények, hadd egye meg az ura lelke ezeket sült hús helyett. Olyan ágyat vetett a legényeknek, hogy még a királynál sem háltak pompásabban.

Éjfél felé járt az idő, s Jancsi lefeküdt, de Péter nem, még fennmaradt, hogy kipucolja a csizmákat. Éppen javában fényesítette a csizmát, amikor egyszerre csak fölpattan egy lappancs a szoba közepén, s egy rettenetes nagy bajuszú ember ugrott ki. Egy csöppet megrettent Péter, de a nagy csattanásra fölébredt Jancsi is, s amikor látták mind a ketten, hogy az bizony csak egy nagy bajuszú ember, s egyéb semmi, egyet se féltek, csak várták, hogy mit akar. Ez pedig sodorintott a nagy bajuszán jobbról is, balról is, s aztán megszólalt:

- No, már ma úri vacsorám lesz, két embert is eszem egyszerre!

- Hej, fogd meg, Péter, üssed, Péter! - rikkantott Jancsi, s mire kiszökött az ágyból, Péter már a földön gyomrozta a nagy bajuszú embert. Nekiesett Jancsi is, s úgy agyabugyálták a nagy bajuszút, hogy szuszogni is alig tudott.

Most már könyörgésre fogta a nagy bajuszú, s rimánkodott, hogy csak addig ne öljék meg, amíg egy titkát el nem mondja, mert különben ezután is föl kellene járnia.

- Hát jól van, mondd el - biztatták a legények. - De hát ki vagy? Azt mondd meg legelébb!

- Én a vendéglősné ura vagyok - nyöszörgött a nagy bajuszú - egy esztendeje, hogy meghaltam, de nem egészen, s addig nem is halok meg igazán, amíg azt a kilenc kád aranyat, ezüstöt s gyémántot, amit a pince alatt rejtegetek s amit hamis úton szereztem, ki nem osztottam a szegények között.

A legények nem hittek neki, megkötözték, s úgy vezették le a pincébe. No de most már hittek. Mert ott éppen két kád gyémánt volt, s attól olyan világosság, mint fényes nappal a mezőn, s a két kád gyémánt mellett ott sárgállott még három kád arany, s ott fehérlett négy kád ezüst. A kádak mellett volt a koporsó, ebbe szépen belefektették a nagy bajuszút, aztán egy csomó gyémántot fölvittek a szobába. Most lefeküdtek s elaludtak, mintha semmi sem történt volna. Hajnalban a vendéglősné fölkelt, s bement a szobájukba, hogy összeszedje a legények csontjait, amit az ura meghagyott, de csak visszaesett nagy ijedségében, amikor szemébe vakított az a rakás gyémánt, s hallotta, hogy a legények horkolnak javában.

Reggel a legények szekereket fogadtak, egy kád aranyat, egy kád ezüstöt s egy kád gyémántot megtartottak maguknak, a többit pedig szerteszét küldötték az egész országba, s kiosztották a szegények közt. Aztán elindultak hazafelé a rengeteg kinccsel. Amint mentek, mendegéltek, megint egy nagy erdőbe értek. Alig haladtak egy keveset, hát egy akasztott embert vesznek észre egy fán. Azt mondja Jancsi:

- Vágd le, Péter, s vigyük el, mert még hasznát vehetjük.

Péter le is vágta, s az akasztott embert föltették a szekérre. Továbbmennek, s megint találnak egy akasztott embert. Péter ezt is levágja, s fölteszik a szekérre. Még egy harmadikat is találtak, amint továbbmentek, s azt is levágták, s a szekérbe tették.

Eközben szépen elsötétedtek az erdőben. Azon kezdettek gondolkozni, hogy hol hálnak, de egyszerre csak valami gyönge világosságot vettek észre a sűrűségben. Arrafelé tartottak, s mentől jobban közeledtek arrafelé, annál jobban nőtt a világosság. Ők csak mentek elébb, elébb, s egyszerre azon vették észre magukat, hogy egy nagy tűzhöz érkeztek. A körül a nagy tűz körül tizenkét tolvaj heverészett, s vastag cserfa nyárson egy juhot sütöttek.

Péter és Jancsi látták, hogy rossz helyre kerültek, de már nem húzódtak vissza, hanem összeszedték a bátorságukat, s köszöntek a tolvajoknak illendőképpen.

- Jó estét, atyafiak - így kezdette Péter -, mi is itt hálnánk, ha megengednék.

- Mért ne? - felelték a tolvajok.

Ezzel a legények letelepedtek. De még jóformán meg se pihentek, azt mondja Jancsi Péternek:

- Eredj, Péter, hozd ide egyiket a szekérből, hogy mi is vacsoráljunk.

Péter elment, s odavitte az egyik akasztott embert.

- Ez igen szagos - mondotta Jancsi -, eridj, hozz másikat.

Péter visszament, s egyszerre elhozta mind a kettőt.

- Ejnye, no! Ezek meg igen hitványak - zsémbelt Jancsi -, tapogasd meg ezt az atyafit... - s rámutatott a legkövérebb tolvajra.

A tolvajok csak összenéztek. Már elébb megszeppentek, hogy miféle népek lehetnek ezek, hogy embert esznek, de most már úgy megijedtek, hogy egyszerre fölugrott mind a tizenkettő, s úgy elszaladtak, hogy vissza se mertek nézni, a sok rablott kincset pedig odahagyták.

Így aztán a legények nyugodtan alhattak egész éjjel. Virradatkor felszedelőzködtek s továbbindultak. Szerencsésen haza is érkeztek az öreg apjukhoz, aki majd kiugrott a bőréből, amikor meglátta a fiait a temérdek sok kinccsel. A szegény emberből lett is olyan gazdag ember, hogy csudájára járt az egész vidék, a fiai pedig visszamentek a királyhoz, hogy fölváltsák a királyságban. Melyik lett a király: Péter-e, Jancsi-e, vagy talán mind a kettő, azt én bizony nem tudom, de az szent igaz, hogy még most is élnek, ha meg nem haltak. Aki nem hiszi, járjon utána!