A GRÓFKISASSZONY

 


 

 

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren innét, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egy gazdag grófné s annak egyetlen leánya. Szép volt a grófkisasszony, olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem, hanem akadt is annyi kérője, hogy nem győzte a válaszadással.

Különösképpen volt három testvér, grófúrfiak, azok minden istenadta nap meglátogatták a grófkisasszonyt. De ezek a grófúrfiak olyan fényes gúnyába jártak, hogy királyfiknak is beillettek volna, hanem hogy hol s merre az igazi hazájuk, azt senki lélek sem tudta, csak hírét hallották, hogy a várostól nem messze, az erdőben van egy kakassarkon forgó fehér márványpalotájuk, az telis-tele van arannyal, ezüsttel, gyémánttal s mindenféle drágasággal. Dicsekedtek is sokat a grófúrfiak, hogy mi mindenük van, s folyton kérték a grófkisasszonyt, hogy egyszer nézze meg a palotájukat, ha arrafelé lesz járása-kelése.

Addig mondtak, addig beszéltek, hogy a grófkisasszonynak nagy kedve kerekedett a palota látására, s föltette magában, hogy egyszer, mikor a grófúrfiak nem is gondolják, odamegy, hadd lássa: igaz-e, nem-e, mit azok beszéltek. Egyszer aztán nem szólt sem anyjának, sem senkinek, kisétált az erdőbe, s addig járt-kelt ott, míg a palotára nem talált.

Szeme-szája elállt a csodálkozástól. Mert sok szép palotát látott már, de ilyen szépet, ilyen ragyogót soha még világéletében. Gondolkozott egy kicsit, bemenjen-e, ne-e, de úgy elfogta a kíváncsiság, hogy nem tudott visszafordulni.

Felindult a palotába. Tiszta fehér márványgarádicson ment föl, s amint ment, számolta a garádicsokat. Mikor a századikra lépett, hangosan is mondta: "Száz!"

Abban a pillanatban megszólal mellette egy madár, aki aranykalitkában ugrándozott:

- Vigyázz magadra, te szép leány!

A grófkisasszony megáll ijedten, néz a madárra, nem tudja, mire vélje a madár szavát, szinte vissza is fordul, de aközben látja, hogy odább még szebb garádicsok következnek, tiszta vörös márvány kőgarádicsok, s továbbmegy. Számolja azokat is, s mikor éppen százat számlált, mondja hangosan is: "Száz!"

Hát ott is megszólal egy madár:

- Vigyázz magadra, te szép leány!

A grófkisasszony úgy megijedt, hogy reszketett, mint a nyárfalevél, de éppen hogy egy arannyal, gyémánttal kirakott ajtó előtt állott, amilyent sohasem látott: nem fordult vissza, hanem benyitott az ajtón.

Hej, volt, ami volt eddig, de most majd megvakult a szertelen ragyogástól. Aranyasztalok, -székek, -lócák, -almáriumok, minden színarany, gyémánttal kirakva, földig tükrök körös-körül, s ez így volt hetvenhét szobán keresztül. A hetvenhetedik szobában volt három ágy, ez a grófúrfiaké lehetett, a falakon tenger sok puska, kard s mindenféle gyilkos szerszám. Haj, de szinte szörnyethalt ijedtében! Na, ezt ugyan senki se csudálja, mert mit látott még a hetvenhetedik szobában! Egy leányformát, mely csupa éles beretvából volt összerakva, s ez a beretvaleány egy rettentő nagy mélység fölé volt állítva. S éppen abban a pillanatban, ahogy ezt látja, sikoltást hall a szomszéd szobából, s megismeri, hogy az egy jó leánypajtásának a hangja. Na, mit tegyen?

Hirtelen bebújt az egyik ágy alá, s úgy várta, hogy mi lesz. Hát, uram teremtőm, a grófúrfiak bevonszolták az ő leánypajtását, lerángatták róla drága selyemruháját, ujjairól lehúzták a drága aranygyűrűket; akkor aztán beleállították abba a beretvából rakott leányformába, s azzal a szegény leánynak vége volt. Hanem egy gyűrű valahogy a földre esett, s az ágy alá gurult, éppen az alá, ahol a grófkisasszony kuporgott. A legfiatalabb gróf mindjárt meg akarta keresni, de a másik kettő azt mondta:

- Hagyjad, majd reggel elékerül, s ha nem kerül, az sem baj: van elég.

Aztán lefeküdtek, elaludtak. Éjféltájban a grófkisasszony kimászott az ágy alól, s szörnyű félelmek közt visszament a hetvenhét szobán, szaladva szaladott az erdőn át haza. Másnap a grófúrfiak - na, mit mondok, grófúrfiak, zsiványok voltak bizony - nagy cifrán megint beállítottak a grófkisasszonyhoz, s megint csak a palotájukra kerítették a beszéd sorát.

- Ó, én már láttam álmomban - mondotta a grófkisasszony. - Elmondjam-e, hogy mit láttam?

- Mondja, mondja - biztatták a zsiványok.

- Hát úgy láttam álmomban, hogy a palotának száz fehér márványkő garádicsa van... igaz-e?

- Száz, száz!

- Azon a száz garádicson felmentem, s ott láttam egy szépen szóló aranytollú madarat aranykalitkában. Van-e olyan madár?

- Van bizony!

- Onnét továbbmentem, s éppen száz vörös márványkő garádicsot számláltam. Ott is volt egy szépen szóló aranytollú madár aranykalitkában. Igaz-e?

- Igaz, igaz!

- Akkor beléptem egy arannyal, gyémánttal kirakott aranyajtón, s végigmentem rengeteg sok szobán, s mindenikben színarany asztal, szék, lóca, almárium. Igaz-e?

- Igaz, igaz!

- Éppen hetvenhét szobát számoltam meg. A hetvenhetedikben volt három ágy. Igaz-e?

- Igaz, igaz - mondották a zsiványok, de akkor már égett a föld a talpuk alatt, mert sejtették, hogy a grófkisasszony valósággal járt ott, s nem álmában.

- Volt abban a szobában egy beretvából összerakott leány is. Igaz-e?

De már erre nem volt szavuk a zsiványoknak, megijedtek szörnyen.

- Abba a beretva-leányformába beledobtak maguk egy leányt, az én pajtásomat. Igaz-e? Itt a gyűrűje is, ni!

Na, mikor ezt mondta a grófkisasszony, a zsiványok eszük nélkül szaladtak ki a palotából. De szaladhattak, mert az ajtókat elállották a katonák, a zsiványokat megfogták, s a király még aznap kimondotta rájuk a halálos ítéletet. A tenger kincset pedig, ami a palotában volt, mind a szegényeknek adatta.