A veréb-páva


Egy veréb olyan szeretett volna lenni, mint a páva. Mennyire irigyelte a hatalmas madár büszke járását, magasan tartott fejét, széttárt farktollainak óriáskerekét! “Ilyen szeretnék lenni én is – határozta el magában. – Akkor majd biztosan csodálni fog mindenki!” Kinyújtotta a nyakát, jól teleszívta a tüdejét, hogy soványka mellkasa felduzzadt, farktollait széttárta, és megpróbált olyan elõkelõen lépdelni, ahogyan a pávától látta. Így tipegett föl-alá, és fölöttébb büszkének érezte magát. Mikor egy ideig így páváskodott, érezni kezdte, hogy a szokatlan tartás nehezére esik. Fájt a nyaka, sajgott a lába, de a legnagyobb baja az volt, hogy a többi madár, a felfuvalkodott feketerigó, az örökké tollászkodó kanári, de még az oktondi kacsa is mind kinevették a veréb-pávát. A veréb hamarosan megelégelte a dolgot. “Nem tetszik nekem a páváskodás, torkig vagyok az egésszel. Mostantól megint veréb módjára fogok viselkedni.” De mikor megpróbált újra veréb módjára járni, nem sikerült neki, Ahelyett, hogy lépkedett volna, mint azelõtt, egyszerre szökdécselni kezdett, és sehogy máshogy nem ment neki többé! Így tanultak meg a verebek ugrálni.