MAROS ÉS OLT


 

 

Csik megyében, Balánbánya fölött, magas sziklás hegy mered az ég felé: Tarkő ennek a neve. Egy Tarkő nevű tündérasszonyról kapta a nevét ez a hegy, mert ennek a tetején volt egy aranypalota, abban lakott a szépséges szép Tarkő nevű tündér. Gyönyörű két lánya volt ennek a Tarkőnek: Maros a neve az egyiknek, Olt a neve a másiknak. De Tarkő mégsem volt boldog: reggeltől estig ott ült nagy búsan a palota ablakában, nézett, nézett messze-messze kelet felé, folyt a könny szép szeméből, szállt a sóhajtás az ajakáról. Mindene volt, aranya, ezüstje, gyémántja, mégsem volt boldog. Nem volt igazi öröme a leányaiban, mert azok szüntelen civakodtak egymással. Marost, aki csendesebb természetű volt, igen bántotta, hogy Olt, a kisebbik, aki heves vérű, lobbanó természet volt, mindenben különbnek vélte magát a nénjénél Nagy volt emiatt Tarkő szívének a szomorúsága, de még nagyobb volt a szomorúsága amiatt, hogy az urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek között, olyan hatalmas nagy úr, hogy a királlyal egyenlőnek tartotta magát, a király száműzte az országából, mert egyszer fel is lázadt ellene.

Azt mondta a tündérek királya:

- Azzal büntetlek meg, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. Kellett az én országom, hát legyen a te országod a tenger. A feleséged azonban itt marad. Itt maradnak a gyermekeid is. Soha többé nem fogod látni őket.

A Fekete-tenger mellett húzódott meg Tarkőnek az ura, onnét sóhajtozott a felesége s a gyermekei után, akik még egészen kicsinyek voltak, amikor száműzte őt a király. Olyan kicsike volt mind a két gyermek, hogy már egészen meg is feledkeztek az apjukról. Nem tudták elgondolni, mi bántja édesanyjuk szívét.

Egyszer aztán Maros megkérdezte édesanyját:

- Mondjad, édesanyám, miért vagy oly szomorú? Miért, hogy sírás, sóhajtozás éjjeled-nappalod?

- Hogy miért sírok, sóhajtozok szüntelen? Sírok, sóhajtozok, mert ti nem szeretitek egymást úgy, amint testvérekhez illenék. És sírok, sóhajtozok, mert édesapátokat száműzte a király, nem fogom látni soha többet, s nem látjátok ti sem.

- Hol van az édesapánk? - kérdezték egyszerre a leányok.

- Ó, jaj - sóhajtott Tarkő -, a ti édesapátok messze-messze a Fekete-tenger mellett. Ott van az ő országa. Sem ő nem jöhet vissza onnét többet, sem nekem nem szabad odamennem.

- S minekünk sem szabad? - kérdezték a leányok.

- Hogyne volna szabad! Ha igazi testvérekként egyetértenétek, egyesült erővel elmehetnétek. Folyóvízzé változtatnálak titeket. Egyesült erővel áttörnétek a hegyeken, sziklákon, erdőkön, de mehetnétek virágos réteken is egy kis kerülővel, s ha itt-ott sziklára, hegyre találnátok, áttörnétek rajtuk, ha szavamat megfogadnátok. Nos, akarjátok-e, hogy folyóvízzé változtassalak?

- Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnánk! - kiáltották a leányok lelkesen.

- Hát akkor csak várjatok, mindjárt hozom az aranyvesszőmet, azzal csak megsuhintalak, s folyóvízzé változtok abban a pillanatban.

Azalatt, amíg Tarkő az arany vesszőért ment, viretlen-váratlan a lobbanó vérű Olt azt mondja Marosnak:

- Mit gondolsz, Maros, kinek a nevével utazunk?

- Kinek a nevével? - csodálkozott Maros. - Hát ki az idősebb köztünk? Természetes, hogy az én nevemmel utazunk.

- Ohó - mondta Olt -, hiszen igaz, hogy te vagy az idősebb, de én vagyok ám a serényebb. Világos, hogy én járnék mindenütt elöl, én törném az utat, te meg szépen lassan csak folydogálnál utánam. Hiába vagy az idősebb, nem utazom a neveddel!

- Hiába vagy serényebb, én sem a tiéddel!

- Bizony, ha nem, külön-külön utazunk. Törődöm is én hegyekkel, sziklákkal, egyenest nekivágok, keresztültörtetek rajtuk, s megmutatom, hogy hamarabb látom az édesapámat, mint te!

- Hát csak rajta - mondta Maros -, én szépen, csendesen a kerülő utakon járok, úgy, amint az édesanyám parancsolta.

Abban a pillanatban lépett be Tarkő az aranyvesszővel. Hosszan, sokáig ölelte-csókolta a leányokat, aztán rájuk suhintott az aranyvesszővel. Egyszeribe kis patakocskává változtak mindketten, és elindultak, de nem együtt, hanem ketten kétfelé.

- Hát nem együtt indultok? - jajdult fel kétségbeesetten Tarkő. - Ó, jaj nekem, de jaj nektek is, ha vissza nem fordultok. Vissza, vissza, forduljatok vissza!

De sem Maros, sem Olt nem hallotta, vagy nem akarta hallani az anyja szavát. Olt sebesen szaladt előre, lassan, csendesen, de másfelé haladt Maros, s ahogy továbbhaladtak, mind a ketten nőttek, növekedtek, folyókká dagadtak. Hej, ha láttátok volna, hogy rontott, vágtatott előre Olt! Hogy tört-zúzott mindent, amit útjában talált, sodorta maga előtt a fákat, a sziklákat! De amikor a verestoronyi szorosig ért, úgy elfáradt, úgy kimerült, hogy alig-alig folydogált előbbre. Meg-megállott, aztán továbbvánszorgott, majd ismét megállott, és sírt keservesen:

- Ó, jaj nekem, ó, jaj nekem! Miért nem hallgattam az édesanyám szavára! Itt kell elpusztuljak egyedül, nyomorultan, elhagyottan.

Hát, hallgassatok ide, amint így sírt, kesergett magában, egyszerre csak nagy zúgást-búgást, harsogást hall, s ím, látja, mint közeledik felé lassan, méltóságosan egy nagy-nagy folyó. S feléje csendül Marosnak a szelíd, hívó hangja:

- Jer, Olt, jer! Engem magába fogadott a Duna, elvisz az édesapámhoz. Jer, ó, jer, elvisz téged is.

Hej, de megörült Olt! Elfeledte a fáradtságát, odaszaladt a Duna keblére, s bezzeg most nem haragudott Marosra, ölelte-csókolta. Egymást átölelve látták meg édesapjukat, aki ott állt nagy búsan a Fekete-tenger partján, éppen azon a helyen, ahol a Duna a tengerbe szakad.

- Apám, édesapám! Nézz reánk, itt vannak a leányaid, Maros és Olt!

De ennél többet nem is szólhattak, elmerültek a tengerbe, s eltűntek benne nyomtalan.