SZENT ANNA TAVA

 


 

Fenyves erdők koszorúzta hegyek tövében pihen a Szent Anna tava. Ennek a tónak a helyén réges-régen magas hegy meredt az égnek, s a hegy tetején vár büszkélkedett, ahonnét látni lehetett a csiki meg a háromszéki falvakat. Szemben ezzel a várral egy másik vár kevélykedett, a fojtó ként lehelő Büdös-barlang fölött, de ennek a várnak ma már romladéka sincs meg. Két testvér lakott a két várban, de ezek bizony nem voltak igazi testvérek: szüntelen civakodtak egymással, örökösen versengtek, kinek van több aranya-ezüstje, s abban is megegyeztek, hogy a föld népét lelketlenül sanyargatták, fosztogatták.

Történt egyszer, hogy messze földről egy nagy úr jött látogatóba hatlovas hintón a büdösi vár urához. Emberi szem nemigen látott még olyan hintót, olyan hat paripát. Színarany volt a hintónak a kereke, a rúdja, a tengelye, s a paripák tüzesebbek voltak a sárkánynál. Bizony a büdösi vár urának arcát elöntötte a sárga irigység, amikor ezt a hat lovat s a hintót megpillantotta. Még ki sem fogták a lovakat, mindjárt kérni kezdte a vendégét, hogy adja el neki hintóstul, szerszámostul együtt. Ígért érte hat kád aranyat, de a vendég azt mondta: nem eladó.

- Neked adom a torjai birtokomat is - mondta a büdösi vár ura. De a vendég erre is azt mondta: nem eladó.

"Hiszen várj csak - gondolta magában a büdösi vár ura -, ha nem adod aranyért meg földért, elnyerem azt én tőled kockajátékon!"

Nagy vendégséget csapott a vendég tiszteletére, összegyűltek a környék urai, szólt a zene, folyt a bor, aztán kockajátékra került a sor. Hát csakugyan a büdösi vár urára mosolygott a szerencse. Elnyerte a vendégének nemcsak a pénzét, hanem a hat lovát s hintaját is. Amint a vendégek eltakarodtak, első dolga volt, hogy befogassa a hat paripát a nyert hintóba, áthajtasson a testvéréhez. Éppen ott ült a vár pitvarában ez, s szeme-szája elállott a csodálkozástól, amikor a vár udvarára befordult a hatlovas hintó. Még le sem szállt a hintóról a büdösi vár ura, odakiáltott nagy hetykén az öccsének:

- No, öcsém, vannak-e neked ilyen lovaid?

- Hát ilyen csakugyan nincs - mondta ez -, de lesz nekem nem ilyen, sokkal különb ennél.

Nagyot kacagott a büdösi vár ura:

- No, azt szeretném látni!

- Bizony, ha szeretnéd, meg is látod, huszonnégy óra sem telik belé!

- Én meg azt mondom, neked adom a váramat, neked adom minden birtokomat, ha különb hat lóval jössz hozzám.

- Hat lóval? - kacagott az öccse. - Nem is hattal, tizenkettővel megyek hozzád!

A büdösi vár ura nem is ment föl az öccséhez a várba, hiszen ő csak azért jött, hogy megmutassa hat lovát, hintaját, bosszantsa az öccsét. Megfordult, s szélnél sebesebben hazahajtatott.

Hej, nagy gond nehezedett az öccs lelkére: hol szerez ő tizenkét lovat, s különbet a bátyja lovainál? Egész nap ezen tűnődött, de bizony hiába, mert belátta, hogy sok-sok idő kell még arra, nem huszonnégy óra, amíg tizenkét paripát összeszerez, különbet a bátyja paripáinál. Gondolt ide, gondolt oda, s egyszerre csak rettenetes gondolat született meg a fejében. Az volt pedig ez a gondolat, hogy várába hozatja a vidék valamennyi szép leányát, s azok közül a tizenkét legszebbiket fogatja a hintó elé, úgy hajtat a bátyja udvarába.

Nosza, küldte szerteszéjjel a jobbágyokat, a cselédeket, s azok, egy nap sem telt belé, elhozták mind a vidék legszebb lányait, ő ezek közül kiválogatta a tizenkét legszebbiket. E között a tizenkét leány közt is a legeslegszebb egy Anna nevű leány volt.

Ó, a szegény leányok! Reszkettek, mint a nyárfalevél, amikor a hintó rúdja mellé állították, rúd mellé fogták őket, aztán felszökött a bakra a vár ura, kieresztette aranycsapós ostorát, megkerengette, s akkorát cserdített, hogy ég-föld megzendült belé, s kiáltott nagyot:

- Gyí, leányok, gyí!

Belekapaszkodtak a rúdba a szerencsétlen teremtések, próbálták húzni a hintót, de meg sem tudták mozdítani. Újra megkerengette ostorát a vár ura, de most nemcsak rittyentett, de rá is csapott Annára, aki legeslegelöl állott.

- Gyí, Anna, gyí! - ordított, s másodszor is végigcsapott ostorával, s haj, omlott a vér szegény Anna hátán, s égbe hatott rettenetes jajgatása, sikoltozása.

- Verjen meg az isten! - átkozódott Anna. - Nyíljon meg a föld alattad, te ártatlan leányok megölője!

S hát, hallgassatok ide, abban a pillanatban megfogant az átok! Ég-föld megrendült, villámlott, mennydörgött, recsegtek-ropogtak a fák: meglódult a vár tornya, jobbra-balra ingadozott, hajladozott; süllyedt a föld lejjebb, lejjebb, s egyszerre csak összeomlott a vár, vízbe borult tornyostul, mindenestül. Amikor aztán lecsendesült az ég haragja, ismét kiragyogott a nap: a vár helyén egy nagy tónak csendes vizében tükröződött a képe. S tizenkét hattyú úszkált ebben a tóban, de volt benne egy sárkány is, éppen a tónak a közepén, ahol a víz gomolygott, forgott, csavargott, ott vergődött: ki akart vergődni a forgatagból, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de hirtelen elborította a tó vize, eltűnt nyomtalan.

Mondjam, ne mondjam, ha nem mondom, úgyis tudjátok, hogy a kegyetlen várúr volt ez a sárkány. A tizenkét hattyú pedig szép csendesen kiúszott a tó partjára, ottan megrázkódtak, ismét leányokká lettek, közülük tizenegy mindjárt visszament a falujába, Anna azonban ott maradt. A tó partján kápolnát építtetett Anna, ebben a kápolnában élte le életét csendes imádkozásban a szent életű leány. Híre ment ennek, s messze földről zarándokoltak a kápolnához. S még életében szentnek nevezte Annát a nép, s őróla nevezték el a tavat is Szent Anna-tónak. Nem sok idővel szent Anna halála után, tündérek vertek szállást a tóban. Ott bizony, a tóban, annak is a fenekén, ahol aranypalotát építettek maguknak. Ezek a tündérek egész nap nem mutatták magukat a tó partján, esténként azonban feljöttek a tó színére, ott úszkáltak, játszadoztak, nevetgéltek, közben-közben énekeltek, de olyan szépen énekeltek, hogy aki azt hallotta, azt hihette: leszállottak az égből az angyalok, a tó színén azok énekelnek.

A kápolnában Anna halála után egy barát lakott. Ez a barát honnét, honnét nem, azt mondják, messze földről, egy olyan harangot hozott, amelynek a hangja szebb volt, sokkal szebb, mint a tündérek éneke. Reggel, délben, este, de még éjfélkor is meghúzta a barát a szépen csengő harangot, s ha olyankor szólalt meg a harang, amikor a tündérek a tó színén játszadoztak, énekeltek, torkukon akadt az ének. Megszűnt a játékos kedvük, s szomorúan szálltak le a tó fenekére. Sem éjjel, sem nappal nem volt nyugalma a tündérek királynéjának, mindig azon törte a fejét, hogy s mint szerezhetné meg a harangot. Gondolt erre, gondolt arra, de nem tudott semmi okosat kigondolni, szólt hát a szolgájának, a hétsinges szakállú törpének:

- Hallod-e, te hétsinges szakállú törpe, hozd el nekem a kápolna harangját, mert amíg el nem hozod, nem tudom álomra hunyni a szememet.

- Hát emiatt szomorkodtál eddig? - mondta a hétsinges szakállú törpe. - Sose búsulj. Még ma éjjel itt lesz a harang.

Csak azt várta a hétsinges szakállú törpe, hogy leszálljon az este, szép csendesen kiúszott a tó partjára, aztán elindult az erdőbe. Ment, mendegélt egyenesen arrafelé, ahol tűzvilágot látott. Egy pásztorlegényke feküdt a tűz mellett, senki más. Köszönt neki:

- Adjon isten jó estét, pásztorlegényke!

- Adjon isten neked is, hétsinges szakállú törpe!

- Hallod-e, te juhászlegényke, egyet mondok, s kettő lesz belőle.

- Hát csak hallom azt az egyet, hogy lesz kettő belőle?

- Úgy lesz kettő az egyből - mondta a hétsinges szakállú törpe -, hogy ellopod a toronyból a kápolna harangját, s én ezért neked annyi aranyat s ezüstöt adok, hogy még a hetvenhetedik unokád is hatlovas hintón járhat.

Jó sokáig egy szó nem sok, annyit sem szólt a juhászlegényke, hallgatott, tűnődött, jobbra-balra forgatta a gondolatját, vajon mit csináljon: ellopja-e a harangot, vagy ne lopja el? S addig forgatta erre-arra, jobbra-balra, hogy végre is hamis útra fordult a gondolatja, s mondta, amint következik:

- Hát jó, hétsinges szakállú törpe, ellopom neked a harangot.

Csakugyan még az éjjel ellopta a parasztlegényke, a tó partjára vitte, ott átadta a törpének. Előbb azonban a törpe megmutatta neki a fát, amelyiknek a tövében hevert a zsák telis-tele arannyal-ezüsttel.

Hát, a hétsinges szakállú törpe eltűnt a haranggal, a pásztorlegényke pedig nagyokat nyögve vállára emelte nagy nehezen a zsákot, elindult a szállása felé, de, haj, alig lépett egyet, lesüppedt a földbe térdig. Még egyet lépett, lesüppedt derékig. Harmadikat lépett, mellig süppedt le. De azt emberi szó nem tudja kimondani, hogy megijedt a juhászlegényke! Ledobta a válláról a zsákot, vergelődött a süppedékben, kézzel-lábbal kapaszkodott, nagy nehezen kimászott, aztán visszatámolygott a szállására, ott lefeküdt a tűz mellé, de nem jött a szemére álom. Hétszer is kirázta a hideg egymás után, s nem hagyta aludni a lelkiismeret.

No, elmúlt az éjszaka, úgy-ahogy elmúlt, felragyogott reggel a nap, fölkelt a kápolnában a barát, megy a toronyba, hogy meghúzza a harangot, s hát - volt harang, nincs harang, eltűnt nyomtalan! Jaj, szegény barát, könnybe borult a szeme, sírt mint a gyermek, nem tudta, mit kezdjen, merre menjen. A kápolna környékén nem is lakott senki más, egyedül a juhászlegényke, őhozzá ment nagy bánatában, s mondta:

- Ó, jaj, juhászlegényke, hallgass csak ide, mi történt! Volt szépen szóló harang, nincs szépen szóló harang. Ellopta valaki. Vajon ki lophatta el? Nem láttál errefelé járni valakit?

- Nem láttam én senki lelket, szent atyám - mondta a legényke, de a szemét lesütötte, nem mert a barát szemébe nézni...

Keresték a harangot az emberek mindenfelé, tűvé tették az egész vidéket, s bizony nem találták. Végül is mit tehettek, más harangot vettek. De ennek a harangnak süketes volt a hangja, s valahányszor meghúzta a barát, a tündérek feljöttek a tó színére, csúf szavakat kiabáltak a barát felé, még egy csúfolódó nótát is énekeltek. Mind ezt a nótát énekelték:

Gingalló, Szentajtó,
főzz kását! Nincsen só.
Ha nincs só, kérj mástól.
De nem ád!
Ha nem ád, vágd pofon,
gingalló, gingalló!

Így csúfolódtak szegény baráttal mindennap, s nem tudta, hová legyen el szegény feje, hallgatni kellett a csúfolódást. De bezzeg a szegény juhászlegénykének sem volt nyugodalma: bántotta szörnyen a lelkiismeret. Azt határozta magában, hogy visszaszerzi a harangot, ha belehal is. Egy este aztán, olyan időtájban, amikor a tündérek fel szoktak jönni a tó színére, a tó partjára terelte a nyáját, a berbécseket a szarvuknál fogva egymáshoz kötözte, s mondta, amint következik:

- Halljátok, berbécsek! Amikor a farkatokba belekapaszkodom, s azt mondom: Húzzatok, berbécseim! - ahogy csak tudtok, húzzatok engem.

Azzal leült a tó partjára, lábát a vízbe eresztette, szemét a sötétségbe meresztette, s úgy várta, várta a tündérek királynéját.

No, ha várta, nem várta hiába. Egyszerre csak felbukkant a tó közepén a királyné gyönyörű szép, aranyhajas feje, s hívta, hívta, édes szavakkal csalogatta a legénykét:

- Jer ide, jer ide, szép juhászlegényke, leviszlek tégedet aranypalotámba, te leszel majd ottan tündérek királya.

- Nem megyek, nem megyek, szép tündérkirályné, elébb te jöjj ide.

S hát csakugyan a tündérkirályné szépen kiúszott a tó partjára, kinyújtotta a kezét a juhászlegénykének, húzta maga felé. Hej, vajon mi lesz ebből? Ebből bizony az lett, hogy a tündérkirályné erősebb volt, s berántotta a tóba a juhászlegénykét. Ekkor a legényke nagyot kiáltott:

- Húzzatok, berbécseim! - Egyik kezével a berbécsek farkába kapaszkodott, másik kezével megfogta a tündérkirályné kezét. A berbécsek nekihuzakodtak, s a legényt is, a tündérkirálynét is kirántották a tó partjára.

Hej, megijedt szörnyen a tündérkirályné: mi lesz most vele?! Könyörgött a legénynek:

- Bocsáss el, bocsáss el, te szép juhászlegény!

- Bizony nem bocsátlak - szólt a juhászlegény -, amíg a kápolna harangját vissza nem adod!

- Csak azt ne kívánd - mondta a királyné -, adok neked aranyat-ezüstöt, sokkal többet, mint amennyit adtam.

- Nem kell nekem sem aranyad, sem ezüstöd, de kell nekem az én lelki üdvösségem.

Mit tehetett a tündérkirályné, lekiáltott a tó fenekére:

- Hallod-e, te hétsinges szakállú törpe, hozd fel nyomban a kápolna harangját!

Abban a pillanatban már a tó színén fel is bukkant a hétsinges törpe a haranggal, kiúszott a tó partjára, odaadta a harangot a juhászlegénynek, az meg eleresztette a tündérkirályné kezét, s lelkendezve szaladt a haranggal a kápolnába:

- Ihol a szépen szóló harang!

Amikor a csillagok éjfélt mutattak, a barát meghúzta a szépen szóló harangot, zengett-zúgott az erdő a harang szavától, a tündérek pedig, amikor meghallották a szépen szóló harang szavát, éktelen sírással és jajgatással eltűntek a tóból; hová-merre, azt senki sem tudja...