Ariel és Nathaniel

A kisfiú elengedte a súlyos réz kopogtatót, ami hatalmasat dörrent a bejárati ajtón. Várakozás közben elnézegette a hideg fémet ékesítő domborműveket. Sárkányok harcoltak, hatalmas lángokat lövellve szájukból, és kiterjesztett szárnyukban megbúvó karmaikkal tépték cafatokra egymást.
   Lépett egyet, hátra és el akart szaladni, amikor nyílt az ajtó. Egy vénséges-vén öregember állt vele szemben. Földig érő köntösét csillagok díszítették, pont úgy, ahogy a könyvekben olvasta. Hosszú ezüst haja, és bozontos szemöldöke is úgy festett, mint a színes képeken. Szakálla a mellkasáig ért, és eltakarta a nyakában függő aranylánc medálját. Az első pillanatban azt hitte, hogy megvakult az öreg, mert szeme világoskék volt, de annyira világos, hogy alig lehetett megkülönböztetni szembogarát a fehérjétől. Egy percig szótlanul nézték egymást, majd a fiú lehajtotta a fejét, és elpityeredett.
   – Bácsi én… – többet nem tudott mondani.
A mágus barázdált arcán egy mosoly jelent meg. Félreállt az útból, és intett a kezével.
   – Fáradj be, kedves vendég, ha már ide röpített a szél.
A kisfiú letörölte szeplős arcáról a könnyeket és felnézett. Kócos haja nagy zöld szemeibe lógott.
   – Tényleg? – Kérdezte félénken. Tekintete bármely földi halandót megindított volna, de az öreg arca rezzenéstelen maradt.
   – Tényleg. Mi a neved?
   – Ariel.
   – Kerülj beljebb Ariel. Én Mágus vagyok – kicsit gondolkozott, majd hozzátette – Így hívnak.
Bevezette a fiút egy ablak nélküli szobába. A négy sarokban gyertya világított, az asztalon pedig egy mécses szórta sápadt kék fényét egy festett üvegbúra mögül. A falakat egészen a mennyezetig polcok takarták, rajtuk díszesen kötött könyvek, és apró tárgyak. Nem lehetett sok mindent kivenni a félhomály miatt, de minden felettébb réginek, és értékesnek tűnt.
   – Foglalj helyet – mutatott a Mágus egy székre – Mit tehetek érted, Ariel?
   – Hogyan lesz valakiből varázsló?
   – Ez igen egyszerű. Ki kell lépned a saját idődből, és úgy élni, mint a csillagok, fák, vagy a folyók.
   – Vagy a katicabogarak? – kérdezte Ariel. Látszott rajta, hogy még nem igazán érti.
   – Nem, nem – felelt a Mágus, felemelve mutatóujját – A bogár nem több egy tüsszentésnél. Mondhatnám, hogy felér egy elvétett mozdulattal. Persze tisztelni kell, mert élő, akár te, de túl gyors. A lassú dolgokat kell követni. Nézd például a füvet – Kotorászni kezdett az asztalfiókban, elővett egy pipát és rágyújtott. Mélyen beszívta a fehér füstöt, majd folytatta – a fű igen gyenge teremtménynek tűnik, de ha nem fordítják ki a földből, örökké él. Öregapám ugyanazon a pázsiton sétált, amelyiken most te. Ha pedig felnősz, gyermeked is ugyanazokat a szálakat fogja tépdesni. A fű ereje az őt tápláló földben rejlik, meg a napban. És mindkettő örök, legalábbis közelebb állnak az állandósághoz, mint mi. Érted már?
   – Nem nagyon – szontyolodott el Ariel – Te hogy lettél varázsló?
   – Ó! – az öreg felhúzta szemöldökét, és nevetni kezdett – Kis ember, talán te is az szeretnél lenni?
   – Igen…
   – Erre a mesterségre senki sem tud megtanítani téged. Én biztosan nem. Ha akarod, elmondhatom az én történetem, többet nem segíthetek – Ariel csillogó szemmel bólintott. A Mágus hátradőlt, és behunyta szemeit. Hirtelen kialudt az összes gyertya, és a mécses lángja is zsugorodni kezdett. Csak egy kis folt maradt belőle, az is szétpattant a sötétben. Nem lehetett mást látni, mint a Mágus pipájának fel-felizzó parazsát.
   – Te nem éltél, de még az apád sem, amikor én ugyanolyan kisfiú voltam, mint bárki más. Persze a nevem se Mágus volt még, hanem Nathaniel. Szinte semmiben sem különböztem a játszópajtásaimtól, legfeljebb véznább voltam kicsit és szerettem a növényekkel beszélgetni. Sokszor lefeküdtem a mezőn egy vadvirág mellé, és mesét mondtam neki, vagy meghallgattam a történetét. Persze végig én beszéltem, de valahol belül éreztem, hogy mi az, amit ő mond, és mi az, amit én. Ahogy múltak az évek felettem, elérkezett az az idő, amikor az ember már nem beszélget a virágokkal, hanem csokorba szedi őket, és leányok lába elé szórja. Választottam én is, egy táncos lábú, ringó csípejű tüneményt. Meg is esküdtünk a hold és a csillagok alatt, hogy történjék bármi is, mi örökké egyek leszünk – félrehajtotta szakállát, és megmutatta a szíve fölött nyugvó medaliont. Rajta az aranyló nap arca fúródott az ezüst félholdba – Nézd, ennyi maradt az én régi nevemből.
   – Akkoriban gyúlt fel az egész világ, és nekem messzi földre kellett mennem, hogy megvédjem a házam, legalábbis ezt mondták. Mire visszatértem évek múlva, már nem volt otthonom. Egy gyár füstölgött a helyén. Az a leány pedig, ki nekem ígérte magát elfordította rólam szemeit, miközben egy kisgyermekkel sétálgatott az utca túloldalán.
   Akkor leszaggattam magamról az összes ruhát, és bevetettem magam az erdőbe. Letérdeltem egy mogyoróbokor mellett, és neki sírtam el bánatomat. Enni adott, és betakart leveleivel. Elmondott egy tündérmesét, és cirógatta a homlokom, míg el nem aludtam.
   – Másnap reggel nagyon furcsa érzések kavarogtak bennem. Nem is igazán érzékeltem az álmom és az ébredés közti határt. Kisétáltam egy napsütötte domboldalra, ahol gyíkok hevertek apró fehér sziklákon. Néhány elfutott, de mozdulatlanságom megnyugtatta őket és az egyik épp' a lábam elé telepedett. Lassan letérdeltem, és órákon keresztül figyeltük egymást. Először a szíve dobbanását hallottam meg, majd a bőrén keresztül töltődtem a nap fényével. Lehunytam a szemem, és megláttam önmagam, ahogy fölébe magasodok. Megijedtem egy pillanatra, és óvatlan mozdulatom elriasztotta őt.
   Attól kezdve jártam az erdőt, és figyeltem. Addig lestem a tölgyfát, míg meg nem hallottam évgyűrűinek növekedését, majd a folyóba néztem. Láttam, ahogy egy éles kődarab gömbölyödni kezd, és elvegyül a mederben szunnyadó többi kaviccsal. Igen, akkor láttam meg az időt… Ha sokáig nézek valamire, végigsodródik előttem az időfolyamban. Ez általában elég szomorú látvány, de fölöttébb hasznos az én szakmámban.
   – Egy napon egy sebesült favágót találtam. Leemeltem róla a mázsás rönköt, és láttam, hogy nincs már neki sok hátra. Megfogtam a kezét, hogy méltón búcsúztassam és akkor furcsa dolog történt. Fáradtság és rosszullét lett úrrá rajtam. Szédülni kezdtem, sötét foltok jelentek meg a szemem előtt és elájultam.
   Amikor felébredtem, iszonyúan hasogatott a fejem, tagjaim merevek voltak, mintha mulattam volna egész éjszaka. A favágó viszont eltűnt, magával vitte a batyuját.
   Másnap hárman jöttek: egy béna, egy siket és egy félkegyelmű. Letérdeltek előttem, és kérlelni kezdtek, hogy gyógyítsam meg őket, ahogy megtettem ezt a favágóval. Nem hitték el, hogy semmit sem tudok. A siket megfogta a csuklómat, és lerántott a földre. Ugyanúgy megfordult velem a világ és elvesztettem az eszméletemet. Hideg vizet locsoltak rám, úgy térítettek magamhoz. A siket a tisztáson ugrándozott, azt kiabálta, hogy hallja a madarak énekét. Ezek után végig kellett csinálnom ugyanezt a másik kettővel is.
   Harmadnap tizen jöttek, a negyediken pedig százan. Menekülnöm kellett, nehogy ellobbantsa életem lángját ez a sok torz ember. Az egészséget, amit kaptak tőlem, csak magamból adhattam és nem volt bennem több.
   Akkor jöttem ebbe a házba, és már nem fogom meg senkinek a kezét. Ha eljön hozzám valaki, belenézek az időfolyóba és elmondom, amit látok. Néha kicsit hazudnom kell, és van amikor elfojtja szavaim a rémület. Kicsi Ariel, neked csak annyit mondhatok, amennyit már úgyis tudsz: Menned kell. Lehet, hogy még sokat, és nagyon messzire.
   – És lesz belőlem varázsló?
Az, aki Nathaniel volt valamikor, elnézett valahova a messzeségbe, majd a fiú vállára tette a kezét, és csak ennyit mondott:
   – Jó utat…