A tél háza

 

 

A tél házában lakott egy kisegér. Nem ment túl jól a sora, hiszen egész évben ázott-fázott, reszketett és vacogott. Ételből sem került több az asztalára, mint néhány morzsa, ha pedig megszomjazott, csak a jégcsapokat nyalogathatta. Nyár derekán is vastag sálat viselt a nyakán és egy hatalmas zsebkendő lógott ki a kabátja alól. Egy napon bekopogott hozzá a medve.
   – Mondok valamit kisegér – kezdte. – Van nekem egy tágas, meleg barlangom. Ha odaköltöznél, biztos jól meglennénk mi ketten. Nem kéne ilyen ágrólszakadt módon élned, és amilyen kicsi vagy, biztos elég lenne neked az, ami a tányérom alján marad.
   – Nem medek! – felelt az egér, megtörölte az orrát és becsukta az ajtót. A medve várt még egy darabig, kicsit az egyik lábára állt, kicsit a másikra. Mormogott valamit, mintha nem csak magának mondaná, azután megfordult és hazament. Másnap a róka tette tiszteletét.
   – Kicsi egér, annyira sajnállak, hogy el sem tudom mondani – még egy könnycseppet is kipréselt magából valahogy. – A házunkig elhallatszik a szipogásod. Gyere, lakjál velem, a pincében biztos találsz magadnak egy száraz zugot. Cserébe nem kell mást tenned, mint elvégezni néhány munkát a ház körül. Fát vágsz, vizet melegítesz és kitakarítasz minden nap. Csudálatos élettel ajándékozlak meg ehelyett!
   – Nem medek! – felelt az egér, megtörölte az orrát, és becsukta az ajtót. Ha a rókák tudnának gondolkozni, ennek biztos valami ilyesmi fordult volna meg a fejében: "Ejnye, no!", és hazasomfordált volna, mint ahogy haza is somfordált.
   Harmadnap a kisegér kiült a ház előtti padra, és a gólyát nézte. Szerette nézni ezt a madarat, mert szép volt és kecsesen szántotta az eget. A gólya észrevette sugárzó szemeit, és leereszkedett mellé a földre.
   – Szervusz kisegér! – köszönt neki.
   – Nem medek! – mondta az egér, megtörölte az orrát, bement az ajtón és jól becsapta maga után. A gólya nem igazán értette a helyzetet, de illedelmes madár volt és bekopogott a csőrével. Résnyire nyílt az ajtó.
   – Mon'tam, hod nem medek! – szólt ki az egér.
   – Hova nem mész?
   – Hozzád.
   – De egérke, hogy jöhetnél hozzám, amikor nem is tudsz repülni? Én mindig ott vagyok, ahol a nyár van. Egyébként miért jó neked ez a jégverem, ennyire szeretsz fázni?
   – Ezt még dem kérdezte senki. Ha bejössz megmutatom Deked.
A ház egyetlen hatalmas szobából állt. A plafonról hatalmas jégcsapok csüngtek alá, a padlót vastagon borította a szikrázó hó.
   – Minden évben van egy éjjel, amikor elolvad ez a sok jég, és aranyszínre váltanak a falak. Dallamok szöknek át a padló repedésein, körbeölelnek és felmelegítenek. Látod, már nem is fázom, pedig csak visszaemlékeztem. Azon az éjszakán bármi megtörténhet, finom illatokat érzek mindenhonnan, és még az egyszerű kis vacsorám is különleges lakomának tűnik. Ezért élek itt, mert láttam, hogy mi van a jég mögött, és tudom, hogy csak várni kell. Már nagyon fázol, indulnod kell.
   – Ég veled, gondolj rám aznap.

Egy vízcsepp hullott a lábuk elé.