A halott föld hercege
 

A keleti királyság, és a nyugati királyság közt terült el a halott föld. Kár lenne azonban földnek nevezni ezt a pusztaságot, mert nem lehetett ott sárga sziklákon kívül semmi mást találni. Forrás nem tört fel a napégette kövek árnyékában, kerülte ezt a helyet minden, ami mosolyogni és szeretni volt képes. Gyilkos mérgű kígyók vadásztak ott kék hasú gyíkokra, akik viszont páncélos bogarakra lestek. Hogy a bogarak mivel tömték hasukat azt csak a jó Isten tudná megmondani, de ő valószínűleg már réges-régen megfeledkezett e gonosz helyről.
   A két ország mégsem volt teljesen elzárva egymástól, mert egy keskeny karavánút vezetett át a kőrengetegen. Veszélyes út volt, amit az ősök építettek még. A régi emberek hatalmasabbak és erősebbek voltak, mint mi vagyunk. Ők még neki mertek vágni az éjszakának, bátran szembenéztek minden veszedelemmel. Mi már csak a régi utak helyén építünk újakat.
   A két király igen jó barátságban volt, annak ellenére, hogy sohasem találkoztak, mert egyik sem hagyhatta ott országának ügyes-bajos dolgait egy kis baráti beszélgetés kedvéért. Szolgáikkal küldtek egymásnak ajándékokat és hosszú üzeneteket, amelyben biztosították egymást jóindulatukról. Nem tudni már, melyiknek jutott eszébe – később mindketten a másikra mutogattak –, hogy iga alá kéne vonni a sivatagot, termővé tenni a halott köveket. Szántóvetők űznék el a csíkos kígyókat, és leányok tánca ébresztené a mozdulatlan éjszakát.
   A két palotában, ugyanabban a percben született egy-egy gyermek, az év utolsó teliholdas éjszakáján. A nyugati király asszonya fiúgyermeket szoríthatott keblére, míg keleten egy leány sírása verte fel az éjszakát. Elhatározták, hogy utódaik frigyével pecsételik meg szerződésüket. Ők lettek örökösei a legnagyobb birodalomnak, azon a földrészen. Hároméves koruktól együtt nevelkedtek, mégpedig úgy, hogy az egyik évet a keleti király udvarában töltötték, a másikat nyugaton. Amikor elérkezett az év utolsó teliholdja, hatalmas karaván kelt útra, hogy a trónörököseket biztonsággal átvezesse a halott földön. Ilyenkor a szülők éjszakákat nem aludtak, míg a gyermekek, vagy a követ meg nem érkezett a megnyugtató hírrel.
   A keleti király sivalkodó csecsemője hamvas bőrű leánnyá serdült, akinek sárga csillagok kergetőztek meleg-barna szemeiben. A nyugati király fia pedig reszkető apróságból délceg tartású ifjú emberré vált az eltelt évek alatt. Az emberek csodálattal bámulták őket, ahogy kézen fogva sétáltak a hűs ligetekben, és borultak a lábuk elé, amikor betértek pihenni az ezer szökőkút kertjébe. Bizony, ilyen szép párt azóta sem látott senki, talán nem is fog soha.
   Az ország törvényei szerint tizenhét éves korától számít embernek a férfi, és tehet asszonyává bárkit, akihez joga van és hajlandó neki igent mondani. A leányok esetében nem számít a kor, de tartotta magát a szokás, hogy nem szakajtják le a virágot, míg legalább tizenöt levelet nem hajt.
   Születésük tizenhatodik évében el kellett válniuk egymástól, mert a fiúnak apja udvarában kellet elsajátítania az uralkodás művészetét, a leányt pedig udvarhölgyek hada készítette fel az asszonyi fortélyokra és varázsolták a legszebbé a násznak éjszakájára.
   Úgy illik, hogy a férfi közelítsen a nőhöz, ezért a nyugati király fia indult népes kísérettel a keleti országba, hogy annak ura elé térdepelve kérje azt, mit senki más nem kérhetett. A leány zihálva lélegzett és ébredt gyakran az utolsó éjszakákon. Álmait még önmagának sem merte elmesélni.
   Éppen fele úton járt a díszes karaván, mikor szakadék nyílt a lábuk alatt, és belezuhant az összes ajándékokkal megrakott kocsi, az állatokkal és szolgálókkal együtt. Vége is lehetne akkor az én mesémnek, de hogy-hogynem, a királyfi meg tudott kapaszkodni a meredély peremében, felküzdötte magát és sebeitől aléltan rogyott a földre.
   Hideg éjszakában tért magához, és mivel ismerte a csillagok útjait, elindult a helyes irányba. Felkelt a nap és megnyugodott a feje felett. Szítta erejét, addig szíta, míg egyszer elfogyott minden. Lábai nem vitték tovább, térdre kényszerült, majd arccal előre zuhant. Amikor ismét kinyitotta szemeit, hogy utolsó pillantást vessen a világnak erre az elátkozott szegletére, egy jókora lepecsételt korsót látott maga előtt.
   – Ez csak egy álom – gondolta – az öregek szokták mesélni, hogy mielőtt szomjan hal az ember, ilyesmiket szokott látni maga előtt.
Lehunyta szemeit, majd kinyitotta újra, de a korsó még mindig ott volt.
   – Ejnye, ejnye – elmélkedett tovább –, és ha mégis igazi? Persze nem lehet az, nem hiszem, hogy egy vízzel teli korsó mellett estem volna össze. Mindegy, kiiszom, legyen benne bármi is. Nekem attól már nem lehet rosszabb.
   Maradék erejével feltörte a pecsétet és a szájához emelte volna, ha közben nem ugrik abból ki valami. Ez a valami zöld volt és nyálkás. Az oldalát szemölcsökből álló mintázat borította, fülében pedig vastagon tenyészett a szőr. Hat lába volt és három keze. Feje csak egy, de az olyan randa, mint tíz másik. Nem ez az, amit szívesen látna az ember halálának óráján.
   – Szomjas vagy? – kérdezte a jövevény.
   – Hát az éhségem elmúlt, ahogy rád néztem – felelt akadozva a herceg – Most álmodom, vagy ilyen a túlvilág?
   – Sem ez, sem az, ifjú ember – a lény közelebb hajolt hozzá és leakasztott egy kulacsot az övéről – Ebben víz van, de nem akármilyen. Ha egy cseppet iszol belőle, visszatér beléd az élet, ha pedig elhinted a többit itt a földön, kivirágzik minden és egy varázslatos ország királya lehetsz, itt a semmi közepén.
   – Miért akarnék én király lenni ebben a kősivatagban? Két birodalom alattvalói lesik minden szavam.
   – Az első korty elzárja emlékeid kútját. Nem fogod tudni, hogy ki voltál, nem fogod tudni, hogy honnan jöttél. Ha a többit nem locsolod itt szét, nem találsz ki soha, és itt fogsz elpusztulni a sziklák tövében.
   – Fogom-e tudni, hogy ki az, akit szeretek?
   – A saját nevedre sem fogsz emlékezni.
   – Nem kell – mondta a fiú, és feje visszahanyatlott a porba.
   – Akkor meghalsz.
   – Ha meghal az, ami a szívemben van, akkor már a többire sem vagyok kíváncsi.
   – Boldog ember lehetsz, egy virágzó országban, és én lennék a leghűségesebb szolgád.
   – Ha megkérdezted volna, hogy mit akarok, azt mondtam volna, hogy te legyél a szolgája halott lelkemnek… Na, menj most, fáradt vagyok.
   – Megyek is, rég lakomáztam kígyóhúst – a kulacsot letette a fiú keze mellé – Ezt viszont itt hagyom neked. Gondolkozz az ajánlatomon…
   Álmok rohanták meg, a szürkület rút teremtményeivel. Hatalmas szemfogak csattogtak az arca előtt. Ingoványba zuhant és zöld indák húzták a mélybe. Fény gyűlt a szemei mögött, vérvörös foltok, majd porrá lett és visszaszédült a valóságba. A kulacs ott feküdt mellette, csak a kezét kellett kinyújtania érte.
   – Ha most meghalok – gondolta –, velem hal minden, amit valaha is éreztem. Méreggé válik minden ajándék, amit adtam. Nincs a világon oly erős ajtó, mi elzárhatná előlem kedvesem szemeit. Kell, hogy legyen tovább, ha már kezemben a kiút.
   Szájához emelte a kulacsot és nagyot húzott belőle, majd egy sziklához vágta, ahol darabokra törött.

   – Uram, királyom csak nem elszundikált? – kérdezte valaki.
Körülnézett. A palotája tróntermében ült. Ott, ahol már időtlen idők óta uralkodott. Mellette állt az udvarmester, egy kis zöld teremtmény, piros selyemruhában.
   – Nem tudom, talán – felelt zavartan – mintha álmodtam volna valamit. Talán két királyság volt benne, vagy nem is tudom…
   – Ó uram, nem álom volt az! Éppen arról beszéltünk, hogy melyik szomszédunkat igázzuk le előbb.
   – Miért van erre szükségünk? Országom gazdag, semmiben sem szenvedünk hiányt. A nép jól él, asztalaink roskadoznak, számtalan ágyas lesi kegyeimet. Mit akarhatnék még?
   Az udvarmester a terem közepébe táncolt, megpörgette botját, és letérdelt.
   – Bölcsebb vagy a legbölcsebbeknél, uram, de néha nehezebben értesz meg dolgokat, mint az együgyű gyermek! Ne vedd felségsértésnek szavaim, hanem engedd, hogy tájékoztassalak helyzetünkről! – a király bólintott.
   – A keleti és nyugati birodalmak veszélyeztetik jólétedet, mert szemet vetettek országodra. Most csak tanácskoznak és gyűjtik erőiket, de le fognak rohanni, ha itt az idő. Gyengék még, de hadsereged készen áll. Minden elvesztegetett perc közelebb hozza megaláztatásod óráját. Adj jelt most, és nevedet örökre följegyzik a történetírók! Adj jelt most, és nem lesz nálad hatalmasabb uralkodó a világon! Vezérednek már csak irányt kell mutatnod.
   – Legyen hát – sóhajtott, és kinézett az ablakon – Most esteledik, akkor induljon a sereg nyugatnak.
   Úgy is lett. Két nap alatt elérték az ország határát és nem egészen egy nap alatt fel is dúlták teljesen, hiszen a nyugati királyságban senki sem készülődött a halott föld országa ellen. Nem is tudták, hogy a világon van.
   Az új uralkodó belépett a trónterembe. Az idős király vele szemben térdelt, kezében az ország kulcsaival, amiket át kellett volna adnia. Amikor felismerte őt felugrott és a nyakába borult.
   – Fiam! – kiáltotta – Édes fiam! Mindnyájan halottnak hittünk! – letérdelt újra – Él! Az én fiam él! – és könnyeivel öntözte meg a fiú palástjának szegélyét.
   – Mit beszél ez? – Kérdezte az udvarmestert.
   – Talán megzavarodott – felelt az, tekintetét a padlóra szögezve.
   – El innen! – intett az őröknek – tömlöcbe ezzel a bolond vénemberrel!
Megfordult a sereg, és néhány nap múlva már a keleti királyság városait fosztogatták. A fiú most valami rossz előérzettől hajtva nem vonult be a várba átvenni a kulcsokat, hanem a falakon kívül, sátortáborban vert tanyát. Egy este magához rendelte az udvarmestert.
– Nőt akarok – közölte – A legszebbet, aki ebben az országban él.
Hoztak elé mindenfélét: szőkét, barnát, vöröset, pisze orrút és szeplőset is. Vékonyat, testesebbet, fiatalt, időset, még bimbódzó rózsát is, de egyik sem felelt meg neki.
   – Azt mondtam, a legszebbet! – rázta meg öklét az udvarmester előtt – Ha nem találod meg a legszebbet, nem lesz többé fejed, amivel bólogathatnál a szavaimra! Három napot kapsz.
   Szétszéledt az összes katona az országban. Kerestek-kutattak és kérdezősködtek mindenfelé. Eljutott hozzájuk a hír, hogy létezik valahol egy leány. Meghalt a vőlegénye az esküvő napján, és senki sem látta azóta. Mesélték, hogy nála szebb nem született még, és nála szomorúbb sem él a földön.
   Egy föld alatti templomban leltek rá végül, egy szál gyertya fényében imádkozott és nem felelt hívásukra. Erővel vonták el arról helyről, és vezették az új király elébe. Amikor meglátta az ifjút, szó nélkül hátrahanyatlott, és napokig nem is tért magához. A fiú csak egy pillanatig látta, mielőtt kivitték az alélt testet, de kétség sem férhetett szívébe, hogy megtalálta mit keresett. Parancsba adta az udvarmesternek, hogy gondozzák a leányt, mintha őt gondoznák, és teljesítsék minden kívánságát. Néha benyitott a szobába, ahol feküdt, és percekig nézte őt.
   – Nem halhat meg – suttogta ilyenkor, maga sem tudta, hogy miért.
Lassan virágok kezdtek el kirajzolódni a leány arcán, egyenletessé vált a lélegzése, csak sóhajtott néha, miközben aludt. A negyedik nap reggelén kinyitotta szemeit, épp akkor, mikor a fiú bejött a szobába.
   – Mégsem álmodtam – mondta a lány – Te vagy az. Nem, nem te vagy az. Másmilyenek a szemeid. Ő nem tudna ilyen hidegen nézni rám. Ki te akkor?
   – Nem tudom, még a saját nevemet sem. Király vagyok, a kősivatag királya. Ott van az én országom elrejtve.
   – A halott földről beszélsz? Az egy pusztaság, nincs ott semmi.
   – Gyönyörű ország van a közepében. Ott uralkodom időtlen idők óta.
   – Hisz' fiatal vagy! Annyi idős lehetsz, mint én. Annyi idős lehetsz, mint a halott kedvesem… Gyere, nézz csak rám egy kicsit – a fiú ránézett – Nem jó! Közelebb, és ide – mutatott a szemeire.
   Mondtam már, annak a lánynak sárga csillagok kergetőztek a szemeiben. Akkor ezek vad táncba kezdtek, és ezer szikraként hatoltak a fiúba. Keresztül fúrták magukat mindenen, egészen a hideg lelkéig és feltépték a pecséteket emlékeiről. Ahogy zúdult ki minden a szemein át, érezte, hogy teste gyöngül, de kinyújtotta a kezét. Nem szóltak, nem is volt mit, hanem csak ölelték egymást, ahogy csak azok tudnak, akik vesztették már el mindenüket.
   Később nyakon csípte az udvarmestert.
   – Kétszer akartál megölni? – kérdezte tőle – Ez a hála, hogy kiszabadítottalak? Akkor most gondoskodok róla, hogy soha többé ne forduljon elő!
   Háromszoros vasládába zárták, majd egy nagy gödröt ástak le, egészen a föld közepéig. Oda leengedték, betemették, felszántottak és búzával vetették be azt a helyet. Ott kuksol a mai napig, néha lehet is hallani nyüszítését.
   Az öreg királyt persze kiengedték tömlöcéből, és hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak az egykori halott föld gyümölcsfái közt.

   Azóta is boldogan élnek

   ha meg nem haltak