A három királykisasszony

 

Kedves Gyerekek!

Bizonyára hallottatok már nem egy mesét, ami úgy kezdődött, hogy a legkisebb fiú útra kel, néhány hamubasült pogácsával a tarisznyájában. Megmenti az országot a sárkánytól, vagy valami más hasznos szolgálatot tesz. Ilyenkor persze elnyeri a kiskirálykisasszony kezét, övé lesz a fele birodalom és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
   Tekintsünk most el az előzményektől, és csöppenjünk az ünneplő tömeg kellős közepébe. Elmúlt a veszély, az emberek a vállukon hordozzák a legényt. Mindenki boldog, kivéve az öreg királyt, neki ugyanis három eladósorban lévő lánya van, akik persze szeretnék mihamarabb beköttetni a fejüket. Lett is nagy civódás az udvarban. A legidősebb, aki vörös volt valamikor, azt mondta, hogy övé legyen a fiú, mert mindig a legnagyobb lány házasodik először. Na erre a legkisebb is kinyitotta a száját, akinek haja sötétebb volt az éjszakánál. A mesékben a legkisebb (és persze a legszebb) kiskirálykisasszonynak kell megkapni a legkisebb fiút, és ezzel eldöntöttnek tekintette a vitát. A középső leány, aki egyébként nagy titkok tudója volt, hallgatott egy darabig, de végül ő is megmondta a magáét.
A se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony szembe állt nővérével és húgával, majd csendesen megkérdezte tőlük, hogy miért csak a legkisebbnek és a legnagyobbnak jut valami? Mintha a középsőkről folyamatosan megfeledkezne a világ. Ez a legény épp' alkalmas lenne ennek a csorbának a kiköszörülésére.
   A beszédből jajveszékelés, a jajveszékelésből pedig hajtépés lett hamarosan. Az öreg király fogta a fejét egy darabig, végül beküldte őket a palota három szomszédos termébe, és megkérte a legkisebb fiút, hogy járja végig a szobákat és válasszon, mert ő nem tud dönteni a másik kettő ellenében.
   Benyitott hát a legény az első ajtón. Ott ült az a kiskirálykisasszony, aki vörös volt valamikor. Ott ült, de nem lehetett megközelíteni, mert egy üvegbúra fedte baldachinos ágyát.
   – Jer ide! – szólott a leány. – Egészen közel jöhetsz az üvegfalhoz, én meg majd innen mosolygok rád. Jó lesz?
   – Nem tudsz, kijönni onnét? – kérdezte a legény.
   – Dehogynem, csak éppen nem jövök.
"Na, ez szép" gondolta magában a legkisebb fiú, és továbbment. A következő szobában a se nem szőke, se nem barna kiskirálykisasszony játszott egy hófehér kiscicával.
   – Jaj de vártalak már! – kiáltott fel, és megölelte a legényt. – Én nem vagyok olyan, mint a nővérem. Tőlem megkaphatsz bármit, kivéve a számat és a jobb kezem.
   – Miért?
   – Mert az a hercegé. Tudod, akinek fehér lova van, aranysújtásos mentéje és hódprém a palástja.
"Ez igen!" gondolta magában a legkisebb fiú, miközben nyitotta a következő ajtót. Odabent a legkisebb kiskirálykisasszony ült egy tükör előtt, és szépítkezett. Nem szólt az egy szót sem, hanem magához vonta a fiút, és neki adott mindent, amit egy kiskirálykisasszony adhat.
   Miután mindez megtörtént, papírt és pennát vett elő, majd lajstromot készített.
   – Megkaptad a hajamat, a nyakamat, a szemeim. Megkaptad a mellemet, mindkét kezem, a köldököm – és felsorolta még néhány testrészét, majd megkérdezte: – És én mit kaptam?
   – Hát engemet! – tárta szét kezeit a legény.
   – Az nem lehet, mert te kaptál meg engem. Azt kérdeztem, hogy én mit kaptam?
Erre bizony nem tudott felelni a legkisebb fiú és visszament a trónterembe.
   – Uram, királyom! Életem, halálom kezedbe ajánlom! Én nem tudtam választani ezek közül.
   – Odaadnám én mind a hármat – felelt a király –, de félek, megszólnának az emberek.
   – Ne adja oda egyiket sem! Visszamegyek én apáim földjére szántani-vetni, majd csak találok magamhoz való leányt.
   Úgy is lett, és csodák csodája: a legkisebb fiú boldogan élt, míg meg nem halt.