Cinegenaptár


 

Kikukkantott egy kicsit a nap, vidáman, fényesen. Melegített is, úgy látszik, mert olvadozva csöpörészett a jégcsapok hegye.
Alighanem itt a tavasz!- gondolta Picinyke cinke. Megörült nagyon, és már kezdte is:
- Nyitnikék! Nyitnikék! Nyitni, nyitni, nyitni kék!
Úgy gondolta, hogy ideje már ablakot nyitni, szőlőt kitakarni, kabátot kitárni.
-Korai még a biztatás, Picinyke!  -  oktatta az Öreg Veréb. - Majd meglátod, milyen csikorgó fagyok jönnek még!
- Hiszi a piszi! - hitetlenkedett Picinyke.  - Most elröpülök az erdőbe, körülnézek, mi újság arrafelé.

És már ott sem volt.

 

Az erdő nagyon tetszett neki: mennyi rengeteg fa! Az is tetszett, hogy minden kis ágat fehér prémmel takart be a hó, a mancs formájú, széles fenyőágakon pedig egész kis hóbuckák gyűltek. Még gyönyörködött is benne. Ha meg ráröppent valamelyik ágra, ezer színben szikrázva porlott le róla a hó.
Röpdösött Picinyke egyik ágról a másikra, rázta róluk a havat, s a fák kérgét vizsgálgatta. Éles, fürge szeme volt, minden apró repedést észrevett. Kopp! - odakoppint csőrével a résbe, kitágítja egy kicsit, s a kéreg alól már ki is cibálja a férget, bogarat.
Sokféle bogár bújik a kéreg alá a téli hideg elől. Picinyke kicsippenti őket, és megeszi. Így tengődik. Közben pedig szemlélődik : mi történik körülötte.
Mit lát: egy erdei egér surran elő a hó alól. Szőrét borzolja, reszket.
- Hát te? - ámul el Picinyke.
- Huh, de megijesztettél! - rezzen össze az erdei egér. Amikor ijedségéből magához tért, mesélni kezdett:

 

- Futottam az avarban, a hó alatt, egyszer csak egy mély gödörbe estem. Medvebarlang volt, képzeld csak el. Medvemama feküdt benne, két kis szőrmók újszülött bocsával. Szerencse, hogy mélyen aludtak, nem vettek észre.

Fölszedte Picinyke sátorfáját, tovább röppent az erdőben. Piros sapkás harkály került az útjába. Hamar összebarátkoztak. A harkály éles, erős csőrével jókora darab kérgeket hántott le a fatörzsekről, kövér lárvákat halászott elő alóluk. Picinykének is jutott egy-egy jó falat.
Röpdösött a cinke a harkály nyomában, zengő hangja vidáman csengettyűzte tele az erdőt:
- Süss már, nap, egy kicsikét, kicsikét, kicsikét!
De hiába kérlelte, nem sütött a nap. Hanem egyszer csak nagy sustorgás-sziszegés kerekedett, szél szántotta végig az erőt, zúgtak, nyögtek a fák, és esti sötétség támadt. Mintha a föld alól termett volna elő a szél, lesöpörte a hóbuckákat a fenyőágakról, szórta-kavarta a havat - kitört a hóvihar. Picinyke, mint egy kis gombolyag , kuporgott egy ágon, a szél majd lesodorta, tollait cibálta, testét didergette.
Szerencse, hogy a harkály betessékelte egy faodúba, a maga odva mellé, különben odalett volna szegény Picinyke.

 

Egész nap és egész éjjel járta a bolondját a hóvihar; amikor aztán kitombolta magát, és Picinyke kilesett az odúból, nem ismert az erdőre, úgy telehordta hóval a szél. Éhes farkasok ügettek a fák között, hasig süppedtek a porlatag hóba. A fák alatt lehántolt kérgű, szél tördelte ágak hevertek.
Picinyke leröppent az egyikre, bogarat keresni a kéreg alatt. Egyszer csak valami roppant vadállat termett előtte. Előugrott és nyomban leült. Fehér volt, mint a hó, csak fölmeresztett füle hegye fekete. Ült, mint egy hóbucka, rémült szemét Picinykére meresztette.
- Ki vagy? Ki vagy? - kérdezte vékony hangon Picinyke.
- Fehér Nyúl vagyok. Hát te ki volnál?
- Ó, nyúl vagy! - örvendezett meg Picinyke. Akkor nem félek tőled.  - Én meg cinke vagyok. Cinege, ha úgy tetszik.
Sohasem látott még szemtől szembe nyulat, de hallomásból tudta, hogy a nyúl nem eszik madarat, és maga is fél mindenkitől.
- Te itt lakol a földön? -  kérdezte Picinyke.
- Én itt.
- De hiszen betemet a hó!
- Annak örülnék én! A hó betemette a nyomomat is, engem is - látod, elfutottak mellettem a farkasok, nem találtak meg.

 

 Összebarátkozott a nyúllal is Picinyke.
Így éldegélt az erdőben egy kerek hónapig, sok mindent látott: havat, förgeteget, néha a napot is. Amikor a nap kitekintett, szép, fényes idő volt, de még hideg. Visszaröpült aztán az Öreg Verébhez, elbeszélte sorra, mit tapasztalt. Az Öreg veréb azt mondta a végén:
- Jegyezd meg: hóviharok, förgetegek februárban járnak. Ilyenkor legéhesebbek a farkasok, a medvebarlangokban ilyenkor születnek a bocsok. Ki-kisüt már a nap, tovább időzik, de fagy még keményen. Most pedig száll a mezőre!