Az összetört mese
 

A seregély szorgalmasan csipegette a szőlőt, amikor észrevett valamit a fűben. Egy kis teremtmény zokogott, hüppögött és sóhajtozott odalent. Hófehér volt rajta minden: az egész ruhája, cipője és a reszkető szárnyacskái is. Csak csöpp lábai pompáztak üdítő rózsaszínben, és kökény szemei varázsolták elé a hajnal első jeleit.
   Elgondolkozott, hogy illendő-e valakit megzavarni fájdalmában, de győzött benne végül a segíteni akarás. Odalépett hozzá, zavartan köhintett néhányat, megköszörülte a torkát kétszer-háromszor, de az apróság még akkor sem vett tudomást róla.
   – Kicsi lány, miért sírsz? – kérdezte összeszedve minden bátorságát.
   – Nem vagyok lány – felelt az, és az egyik szárnyával letörölte könnyeit.
   – Pedig pont úgy nézel ki, mint egy kislány szárnyakkal.
   – Tündér vagyok, a tündérek pedig nem fiúk, vagy lányok, hanem tündérek. Azért vagyok olyan, mint egy kislány, mert ha varangyos békára hasonlítanék, vagy egy szőrös félszemű kalózra, akkor nem szeretnének a gyerekek, és nem hallgatnák végig a mesémet.
   – Akkor miért nem mesélsz most valakinek ahelyett, hogy itt sírdogálsz a hangyák közt?
   – Brühühű! – a tündér lehajtotta a fejét, összehúzta magát egészen kicsire, és betakarta magát a szárnyaival. Pont úgy nézett ki, mint egy reszkető ping-pong labda.
   Szegény seregély most már végképp nem tudta, hogy mit tegyen, körbejárta néhányszor, majd megbökdöste kicsit.
   – Na – mondta kedvesen.
   – Na mi? – kérdezett vissza a tündér kicsit kidugva fejét a szárnyai alól.
   – Azt akartam mondani ezzel, hogy biztos ki tudnánk találni valamit, ha elmondanád…
   – Ó, hát ez az! Egy mesét kellene kitalálni, különben végem.
   – Kis tündér, azt mondtad, hogy mesélni szoktál. Nem emlékszel egyikre sem?
A tündér lassan felült, megigazította arany-szőke haját, pislogott néhányat, és egy pillanatra még el is mosolyodott.
   – Vannak gyerekek, akiknek ezen a földön már senki sem mesélhet többet. Nekik viszem az utolsót, mielőtt útra kelnek velem. Ez a mese egy kristályba van zárva, ami egyszer csak megelevenedik, feltárul, ami benne van. Nekem csak mosolyognom kell, és kézen fogni őt, ha itt az idő… Ahogy röpültem, találkoztam egy pillangóval, gyönyörű pillangó volt, és táncolni akart velem. Nem tudtam nemet mondani, és körbe-körbe forogtunk a magasban. Zuhantunk és újra emelkedtünk. Egy pillanatra közel került hozzám, és elejtettem a kristályt. Darabokra tört, kis szilánkokra. Az a kislány nagyon beteg, és vár engem. Ha nem tudok mesélni neki, akkor nem találja meg az utat. Hiába ártatlan, nem léphet be a fény termeibe. Mit tegyek, mondd meg, mit tegyek?
   – Majd összeszedem azokat a darabokat, és elvisszük a kislánynak. Mindig leejtek eléd egyet, és mondod, ami eszedbe jut.
   – És ha nem jut eszembe semmi?
   – Vannak barátaim, akik segíthetnek. Itt van például a kutya. Ő az emberekkel lakik, biztos ismeri a meséiket is.
   Több se kellett, csak annyi, hogy a tündér rendbe szedje magát valamennyire. Felkerekedtek és megkeresték a kutyát.
   – Szia – mondta a seregély. – nagyon nagy bajban vagyunk. Ez a tündér összetört egy mesét.
A kutya kiejtette a szájából a csontot.
   – Hogy lehet egy mesét összetörni?
   – Pont úgy, ahogy ezt leejtetted. Egy pillanatig másra figyelsz, és vége… csak a csont többet bír ki – felelt szomorúan a tündér.
   – Nem lesz semmi baj – próbálta megnyugtatni a kutya –, a kis gazdám minden este elmondja nekem a mesét, amivel az anyukája próbálta meg elaltatni.
   – Jaj de jó! – tapsikolt a tündér – Akkor most mondj egyet, kérlek!
   – Hát… hmm, volt egyszer egy ööö, gonosz mostoha, aki elindult világot látni…
   – Ez biztos?
   – A mostohára világosan emlékszem, és tücsök is volt benne… Igen. A tücsök hegedült, a mostoha pedig hallgatta.
   – Akkor együtt mentek világgá?
   – Azt már nem tudom, de talán megkérdezhetnénk őt, magát.
   – A tücsök! – ragyogott fel a seregély szeme. – Ő biztos tud segíteni nekünk. Egy mesehősre van szükségünk.
   – Egy mesére – jegyezte meg a tündér.
A tücsök egy fűszál alatt pihente ki az ebéd fáradalmait. Éppen át akart fordulni a másik oldalára, amikor hozzáért a kutya nedves orra.
   – Nagyon elszemtelenedtek ezek a csigák – morogta, és aludt tovább.
   – Tücsök – súgta fülébe a seregély. –, tudsz te hegedülni?
   – Nem tudok. És esőt fakasztani, hálót szőni, meg nyulat fogni sem tudok. Hagyj aludni.
   – Most ez komoly – a tücsök kinyitotta az egyik szemét, és végignézett a társaságon. Látta, hogy valóban az. – A kutya azt mondta, hogy hegedültél a gonosz mostohának, miközben jártátok a világot.
   – Nem hegedültem én soha senkinek! Ciripelni szoktam éjszakánként, de nem mindenféle jöttmentnek, hanem csak a lánynak, akibe éppen szerelmes vagyok.
   – Ciripelj nekem! – kérte a tündér.
   – Éppen ciripelhetek – felelt a tücsök. Feltápászkodott, elvégzett néhány törzshajlítást és karlendítést, majd rázendített. A tündér aléltan hallgatta. Arcát pír öntötte el, és az ajkai is szétnyíltak kissé. A többiek azonban nem lelkesedtek ennyire.
   – Tudod, a mese… – figyelmeztette a kutya.
   – Ó, a mese! – ébredt a valóságra, majd megsimogatta a tücsök hátát. – Nagyon szép volt ez a zene, de most segítened kell, kitalálni egy mesét.
   – Mi sem egyszerűbb! – húzta ki magát a tücsök. – Volt egyszer egy kismadár. Reggel felébredt, ivott a hajnali harmatból és egészen délig énekelt. Délben megevett néhány szem búzát, majd estig abba sem hagyta a csiripelést. Elbúcsúztatta még a napot, és bebújt a fészkébe a párja mellé. Itt a vége, fuss el véle!
   – Ennyi? – kérdezte a tündér. – Túl egyszerű ahhoz, hogy hihető legyen. No nem baj, törd a fejed majd útközben.
   Elindultak hát. A tücsök a kutya hátára telepedett, körülöttük repkedett a tündér és valamivel feljebb a seregély, csőrében a kristály szilánkjaival. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megláttak egy rókát, ahogy jön velük szemben az úton.
   – Nocsak, a ravaszdi! – szólt örvendve a kutya.
   – Nem én vagyok az, hanem a bátyám – felelt csendesen a róka.
   – És hol van a bátyád?
   – Évek óta nem látta senki.
   – Nem baj, akkor gyere velünk te. Mesélnünk kell egy kislánynak.
   – Én még sohasem meséltem senkinek.
   – Mi sem. Na indulás! – mordult fel a kutya.
   A róka megvonta volna a vállát, ha lett volna neki, de így csak a fejét csóválta. Más lehetőség nem lévén utánuk kullogott ő is. A város nem volt éppen közel. Sötét este lett, mire elértek az első házakhoz. Hang nélkül suhantak a néptelen utcákon, reménykedve abban, hogy nem tartóztatja fel őket senki. A kutya elég nyugodt volt, mert ismerte a terepet, de a róka mindig összerezzent, amikor elhajtott mellettük egy autó. A seregély és a tündér magasabban repültek, mint ameddig a kíváncsi szemek ellátnak, a tücsök pedig újfent elszenderedett. Éjfél előtt nem sokkal értek el egy terméskőből épített házhoz. Falait sűrűn benőtte a borostyán. Egyik szobában sem égett már a villany.
   – Sietnünk kell – suttogta a tündér. – Ha harangoznak, akkor nekem indulnom kell.
A seregély berepült a kéményen és kinyitotta nekik az ajtót. A kislány a padlásszobában feküdt. Ébren volt még, hófehér arcocskájáról csurgott a veríték és a plafont nézte mereven. A kutya és a róka letelepedtek az ágy két oldalára, a seregély az ágy fölé a csillárra, a tündér pedig a párnára. Szárnyaival simogatni kezdte forró homlokát. A kislány meglátta a seregélyt, és védekezőn maga elé emelte kezeit.
   – Ronda varjú, mit akarsz tőlem? – kérdezte reszketve.
   – Ő nem varjú – felelt a tündér. – Nézd csak kedves, ajándékot hozott neked.
A harkály egy pillanatra kinyitotta a csőrét, és valami megcsillant a kislány ujjai közt. A kristály egy darabja volt.
   – Ki vagy te?
   – Tündér vagyok és most egy mesét mondunk neked, a barátaimmal. Azt a szép madarat seregélynek hívják. Az ágyad mellett a kutya és a róka vigyáznak rád, és jött még velünk egy jókedvű tücsök is.
   – Én nem láttam semmiféle tücsköt. – mondta a róka.
A kutya megrázta magát és az álomszuszék pont az ágy közepére repült. Felugrott, és elkezdett ciripelni a tündérnek, mivel először őt vette észre.
   – Kedves tücsök, megérkeztünk – figyelmeztette a tündér.
   – Elnézést… khm… Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy madárka. Felébredt egy reggel és…
   – Milyen madárka? – kérdezte bágyadtan a kislány. Megigazította a párnát a feje alatt, és félig felült. Okos szemeivel végigmérte a látogatóit.
   – Tudod, amolyan kis színes, amiből mindenhol láthatsz bármennyit.
   – Tyúk? – kérdezte a róka.
   – Biztos, hogy nem tyúk. A tyúk nem tud énekelni.
   – Talán csalogány – mondta álmodozva a tündér. – az egyik egy csodálatos dalt énekelt nekem egyszer.
   – Én nem akarlak belezavarni – szólt közbe a kutya –, de ha a madarad reggel megissza a harmatot, délben megebédel, és este lefekszik aludni, az bármi lehet, csak mese nem. Ha ébren maradtál volna, lett volna időd kitalálni valami jobbat.
   A seregély nem tudott bekapcsolódni a beszélgetésbe, mert tele volt a csőre. Néha egy-egy szilánkot ejtett az ágyra, felülről már úgy nézett ki, mint a csillagos éj.
   – Mi legyen akkor? – kérdezte a tücsök – Ha tudsz jobbat akkor…
Az utolsó darab kristály hullott az ágyra, ekkor felragyogott a tündér szeme, átölelte a lány nyakát, közel hajolt a füléhez, és elkezdett mesélni valamit, nagyon halkan. A többiek nem is értették minden szavát.
   – …egy szeleburdi kis tündér… a pillangóval… ezer darabra tört szét… akkor azt mondta a seregély… az emberek meséit… egy fűszál alatt… mondta a róka…
   A kislány elmosolyodott, majd kacagni kezdett. Nevetett egészen a mese végéig. Akkor több dolog is történt egyszerre. Éjfelet harangoztak, és felragyogott az ágyon szétszórt összes kis kristály. A tiszta ég kék színe töltötte be a szobát, melegség és nyugalom hullámai borították el őket. A kislány felkelt az ágyból, megfogta a tündér kezét és útnak indultak.
   De ezt már csak ők ketten láthatták.