A hattyúfeleség

 


 

 

Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tisztavizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tisztavizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tisztavizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak

Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tisztavizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg a szépséges hattyúlányt, haza nem viheti, feleségül nem veheti.

Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott az édesanyja szavára. A tisztavizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.

Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a tó vizébe. Amíg ott lubickoltak, a lovag felkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, két idősebbik magára kapta a tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, míg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tisztavizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette az emlékeit is.

Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasló lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi estét, elővette hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó tollruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.

A  lovag azontúl minden tavasszal elment a tisztavizű tó partjára, ott ült éjjel is, meg nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.


Let the music play!