Mese a piros autóról és a tolatólámpáról



 

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, nagy, kerek világ, ahol sok-sok ember élt - és még kettő, nagyon távol egymástól. Egyszer elhatározták, találkoznak, mert vágyódtak látni, érinteni egymást, úgy érezték: egyik a másik nélkül csak fél ember, fél szív és fél lélek. Úgy is lett. Találkoztak és ez jó volt mindkettőjüknek. Arcuk, szemük és szívük mosolygott és meleggel telt meg, ezért azt mondták: Találkozzunk még egyszer!

Elindult hát az Egyik a nagy világ túlsó végéről, hogy újra lássa a Szeme Tükrét.

Felült a repülőre, a csudavilág egyik csuda-teremtményére, amelynek fémteste és fémszárnyai voltak. Majdnem olyan volt, mint a madarak, de mégis más. A szárnyai nem verdestek, mégis repült, nem szállt le bogarakat fogni a patak partjára, mégsem éhezett meg, és éjszakára sem telepedett a faluvégi malom elhagyott fészkébe pihenni, mégsem fáradt el. Csak repült, éjjel és nappal, síkságok és hegyek felett, hómezőkön, tengereken át. Vitte az Egyiket a Párjához.

A Párja meg várta, helyét sem találta, mert a szíve szerette őt. Szép arca hol sápadt volt, hol meleg pír festette élőbbnél is élőbbre. Szeme gyakran tévedt a telefonra, hátha megszólal, s hang az Ő hangja lesz: Megérkeztem, Kedvesem! De a telefon néma maradt vagy, ha csengett is, benne mások hangját hallotta. Olyanokét, akik máskor fontosak voltak neki, de most ködbe vesztek, jelentéktelenné zsugorodtak.

Hosszú volt az út. Repült a nagy madár hegyen-völgyön át, s egyszercsak megérkezett oda, ahol a Párja lakott. Az Egyik kiszállt a madár belsejéből, körülnézett a Városban, elmosolyodott és azt mondta magában: Itt lakik Ő! A közelben! Akik látták mosolyát, bizonyára azt gondolták: Ez egy boldog ember, mert haza érkezett. S így is volt.

Telefonálni kellene a Páromnak, mint a múltkor - morfondírozott magában, és telefonfülke és aprópénz után nézett. Fülke még csak lett volna, nem is egy, de pénzt már nem tudott váltani, mert késő délután már minden bezárt. Amilyen pénzt pedig magával hozott, az itt, a szép, nagy, kerek világ ezen felén nem volt használható, mert a szép, nagy, kerek világ sem volt teljesen tökéletességgel berendezve.

- Sebaj! Majd telefonálok útközben! - határozta el, s hamar bérelt egy autót és sietve indult a Párja felé. Ugyanis a Szeme Tükre nem abban a városban lakott, ahol a repülő leszállt.

Ment, mendegélt az Egyik az autóval a Városban, hol erre, hol arra, ahogyan előtte a térképen megnézte. Péntek délután volt, ami köztudottan a szép, nagy, kerek világ minden pontján a legzsúfoltabb napszaknak számít. S nemcsak számít, hanem az is! A sok autó megtöltötte a Város utcáit, figyelni kellett, hogy le ne térjen az útról, amely Őhozzá vezet. De akárhogyis figyelt, mégis rossz sávba sorolt, s eltévedt. Az út, amelyre tért, másfelé vezetett. Nosza, nyomban meg akart fordulni, hogy visszatérjen a jó útra és minél hamarább elérje a Párját, de lám-lám, milyen furcsa ez a szép, nagy, kerek világ: nem talált egyetlen keresztutcát, aluljárót, sőt, még felüljárót sem, ahol visszafordulhatott volna!

Most már neki is összeszorult a szíve. Nem telefonált, eltévedt, s tán már ott várja Párja az Álmok Útján, ahol a legutóbb találkoztak. S még mindig csak a Városban van, ahol a repülő leszállt!

Végre-valahára, sok kilométert bejárva elébukkant egy híd az út felett, s az Egyik megkönnyebbülve fordult vissza a helyes irányba.

Most aztán kétszeres erővel és figyelemmel nézte a sávokat és a jelzőtáblákat. Hamarosan ki is talált a Városból, és nagyokat lélegzett a friss tavaszi levegőből: vége a bolyongásnak.

Ahogy közeledett a találkozás időpontja - s a telefon még mindig nem hozta el az Egyik hangját - a Párja egyre nyugtalanabb lett. El sem tudta képzelni, mi történhetett, miért nem telefonált az ő Szeme Tükre? Hiszen a múltkor is felhívta! Vagy lehet, hogy csak úgy elmegy? Lehet, hogy már nem is szereti? Lehet, hogy elfelejtette? Baljósabbnál baljósabb gondolatok keringtek a szép szemek mögött. Nem hagyták nyugton a kétségek, de a szív mindegyikre megfelelt:
- Ne nyugtalankodj, mert szeret és eljön hozzád. Majd meglátod, csak bízzál. És most menj oda, ahol az utak összefutnak, ahol az álmok valóra váltak, ahol most is találkoznotok kell!
Menj az Álmok Útjára és ott megtalálod őt!
- Nem megyek! Miért menjek, hiszen azt sem tudom, megérkezett-e? - szólalt meg az ész. - Majd ha felhív, kimegyek! Szóljon, ha akar valamit! Így lesz ez jó.
- De hátha.. ha mégis... és akkor nem leszek ott...

Keze magától mozdult a piros autójának kulcsa felé, s mintegy álomban járva lépett az ajtó felé, beült az autóba és elment oda, ahol először találkoztak. Megállt az út szélén és várt Rá.

S az Egyik közeledett felé, minden kilométerrel közelebb került a Párjához. Közben csudafalukon át vezetett az útja, virágdíszes házak, tarka neonreklámok gyönyörködtették a szemet, de telefonálni sehol sem tudott. Ment hittel, bizalommal, mert érezte: valami történni fog. Amikor közeledett az elágazáshoz, lelassított, hogy ne tévessze szem elől Őt, s most már biztos volt benne, ott találja az Álmok Útjánál. Nem tudta, mi adta ezt a biztos hitet, ezt a teljes bizonyosságot, de ideje sem volt gondolkodni rajta, mert közben feltűnt az útkereszteződés, az útmenti fák sora megszakadt, hogy le lehessen kanyarodni, akinek arra van dolga, s be lehessen nézni a fák mögé: meglátni Őt.

- Lehetetlen, hogy észrevegyen! Micsoda hülyeség! Várni! Kire?! Meddig?! Azt sem tudom, hol jár most. Meddig?... Talán nem is ma jön. Semmit sem tudok. Az utolsó üzenetében nem írt semmit. Nem úgy jött el, ahogy először. Rosszat írtam neki, ami fájdalmat okozott. Nem beszéltünk meg - semmit!! Meddig várjak?

- Semeddig!! Már eddig is felesleges volt. Fordulj meg és menj haza! Ilyen a világ, erre számíthattál, amikor nem hívott fel!

- Nem! Még nem megyek! Csak még egy kicsit... hátha...

- Menj már!... Ne legyél nevetséges! Nem vagy elsőrandis csitri és ő sem az! Valami - valaki közbejött neki... Vagy más az ok... Mindegy! Menj már! Indulás!

- Nem... Nem akarok elmenni innen! Még nem... meddig?... gyere...

A főúton autók suhantak el. Egyik sem fékezett, egyik sem fordult le oda, ahol az utak találkoznak, pedig a Párja még mindig várt az Egyikre. Lassan besötétedett, elcsendesedett az útszéli erdő és a várakozó szív is. Most már tényleg menni kell. Vissza a további várakozásba, a kihűlt reményekbe, az idegenbe.

- Na ugye! Megmondtam! Indíts!

A Párja hátramenetbe kapcsolt, hogy a hazavezető irányba forduljon. Kigyulladt a két fehér tolatólámpa.

Az első csillagok halvány fényporral hintették be az esti eget, amikor az Egyik elsuhant az elágazás mellett. Nem ment gyorsan, de lassan sem, mert mögötte is jöttek. S amikor elfogytak a fák, jobbra kapta a fejét és egy pillanatra meglátta az ismerős-kedves piros autót és a tolatólámpák fehér fényét. A jelenés állóképként égett az agyába, mégis tudta: az autó mozgásban van. Elindult valamerre - hazafelé!

Mindössze egy tizedmásodperc, s a fák újra eltakarták az utat. De ennyi is elég volt. Itt van Ő!

Gondolkodásra nem jutott idő. Hiába történt meg a legnagyobb csoda, ami csak megtörténhetett velük, most menni kell! Gyorsan találni egy helyet, ahol biztonsággal megfordulhat és beállhat a helyes irányba. Ma már másodszor! Menni kell Felé, mert eljött, várt és most már talán messze jár. Nem! Gyorsan, hogy ott érjem!

A Párja tolatott 8-10 métert az autóval, hogy kiforduljon a főútra, s induljon tört reményekkel haza (haza?), majd egyesbe tette a sebességváltót - s ismét leállította a járó motort (hátha…) ott, ahol annyi reménnyel és hittel várakozott az Egyik az első találkozásuknál rá.

Nem az ő keze tette ezt, nem az ő akarata, hanem valami több: eggyé válásuk vágyának ereje, amely hatalmasabb volt mindennél és mindenkinél - még őnáluk is. Amely ura volt testnek és léleknek, amely uralta a teret és az időt.

Az autó megállt, a fehér lámpák kialudtak. Nem volt gondolat. Sem ilyen, sem olyan. Csak az erő, amely odaszögezte az Álmok Útjához. Innen nem lehet elmenni nélküle! Valami nem engedi. Valaki nem engedi! Ő nem engedi! Mert jön!

Megint elsuhant egy autó.

Jönni fog!

Tudom!

Most már tudom!

A hely a forduláshoz hamar meglett, az Egyik csikorgó kerekekkel visszafordult a főúton és egyre gyorsulva közeledett az elágazáshoz. Nem volt gondolat, mert figyelni kellett a forgalomra, de valahol mélyen mégis megszólalt egy hang, egy óhaj, vágy: Csak még ott legyen! És jött a válasz is: Ott lesz!

A fák során ismét rés nyílt, az Egyik befordult oda - Ahol Az Utak Találkoznak. S ott volt Ő - a Párja!

A piros autó már nem mozgott, a tolatólámpák nem világítottak. Vártak. Rá. Ránk. A Találkozásra. Mert Ahol Az Utak Találkoznak, ott minden lehetséges! Ott nincs kétség, csak bizonyosság és ölelés.

Az Egyik - ímmár utoljára - újra megfordult a keskeny úton és a Párja autója mögé állt. Megérkezett. Megérkeztek. Egymáshoz. Utak nélkül. Szavak nélkül. Tervek nélkül. Erővel, akarattal, szerelemmel…

Az Egyik kiszállt, odament a Párjához. A Párja lehúzta az ablakot, egymásra néztek és azt monták: Szia. Majd a Párja is kiszállt a piros autóból és megölelték egymást. Így lett a két félből – Egy egész.

A többit a látható és rejtett könnyek mondták el teljesebben bármilyen szónál. S az a gondolat, amely az Egyiknek akkor jutott eszébe:

Itt vagyok...

Eljöttem Hozzád, Kedvesem,
hogy ami eddig két út volt,
mostantól egy legyen...