A papucsszaggató királykisasszonyok

 


Hol volt, hol nem volt hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény juhászlegény. Nagy sereg juhot őrzött ez a juhászlegény, de abból a nagy sereg juhból még csak egy bárányfark sem volt az övé. Hej, sóhajtozott is eleget, amint terelgette a nyájat, hogy neki semmije sincs ezen a világon, de hiába sóhajtozott: a nagy semmivel maradott.

Az ám, amit mondok, mégsem úgy volt egészen, mert egyszer, amint billegett-ballagott a nyáj után, s nagyokat sóhajtott, csak előtte terem egy ősz öregember, s kérdi:
- Mi bajod fiam? Miért sóhajtozol olyan erősen?
Mondja a legény, hogy a szegénység miatt sóhajtozik, mert hogy mindenkinek van valamije, csak neki nincsen, még egy bárányfarka sincs.
- Hát aztán mi kéne? - kérdezte az ősz öreg.
Gondolkozik a legény, vajon mi is kéne neki, s azt találja mondani:
- Megelégedném én, öregapám, egy olyan tarisznyával, amely sohasem telik meg, s egy olyan bundával, hogy ha azt magamra kanyarítom, senki meg nem lát.
- No bizony, ha csak ez kell, azt én adhatok - mondotta az ősz öreg, és a nyakába akasztott mindjárt egy tarisznyát meg egy bundát.
Mindjárt ki is próbálta a juhászlegény a bundát: hát az öreg juhász nem látta meg. No, ha nem, egy szempillantásig sem maradott többet a nyáj mellett, elment szerencsét próbálni, s meg sem állott, míg a király városába nem ért.

A királynak tizenkét leánya volt, de csak egyben volt öröme, a legkisebbikben, a többi minden istenadta éjjel eltűnt a palotából, s egyik-egyik hat pár papucsot szaggatott el. Hiszen volt a királynak aranya, ezüstje annyi, hogy kádaslag állott a pincében, telt a papucsra, de nem is az szomorította a királyt, hanem hogy hol, merre tudnak járni, hol szaggatják el azt a tenger sok papucsot. Hiába faggatta szép szóval, csúf szóval a leányokat, azok mindig csak azt mondták, hogy ők maguk sem tudják, hogy s merre járnak éjnek idején. Bizonyosan valami ördöngös lélek viszi el őket.

Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de ami igaz, igaz, ami nem igaz, hazugság, és nem mondom, hogy láttam, amit nem láttam: a király hiába állított istrázsákat, százat is egyszerre a leányok szobája elé, soha egy sem látta őket sem elmenni, sem visszatérni, mert éjfélkor az álomszellő úgy fejbe csapta valamennyit, hogy ledöndültek a földre, s föl sem keltek reggelig, aludtak, mint a fekete föld.

Mit volt, mit tenni, a király kihirdette ország-világnak, hogy annak adja egyik leányát, legyen akárki fia-borja, aki neki megmondja, hogy hol s merre jár éjnek éjszakáján a tizenegy királykisasszony. Hát, hiszen jöttek mindenfelől a szerencsepróbálók, de ahogy jöttek, szégyenkezve el is mehettek, mert éjfélkor mind elaludtak, s a királykisasszonyok mehettek bátran, amerre nekik tetszett.

Meghallja ezt a juhászlegény, jelenti magát a királynál, s este, amikor a királykisasszonyok a szobájukba mentek, ő is velük ment a bundában - láthatatlanul. A leányok lefeküdtek, elaludtak, de éjfélkor csak besurrant a szobába valami ördöngös lélek vagy mi, felköltötte őket, csak a legkisebbiket nem, aztán hirtelen felöltöztek a legszebb ruhájukba, egy nagy zsákba beletettek hat-hat pár papucsot, így készülődtek, mit tudom én most még, hogy hová, merre. No de a juhászlegény mindent jól látott, s mit gondolt, mit nem, felébresztette a kicsi királykisasszonyt is. Hej, megijedtek a leányok, most már mit csináljanak? Ők bizony mézesmázos szavakkal rávették a kicsi királykisasszonyt is, hogy menjen velük, nem bánja meg. Akkor az az ördöngös lélek valami zsírral megkente mind a tizenkét leány vállát, s hát mind a tizenkettőnek szárnya nőtt. Fogta magát a legény, ő is megkente a maga vállát, s hát neki is szárnya nőtt egyszeribe. Abban a pillantásban kinyílt az ablak, s huss! Kirepült az ördöngös lélek, utána a leányok, a leányok után meg a juhászlegény.


(Reich Károly rajza)

  

Felszálltak jó magasra, a levegőégbe, s repültek, mint a madár, hegyek-völgyek, folyók s tengerek fölött, aztán egyszerre csak leszállottak egy rézerdőben, rézerdőnek is a közepén, ahol volt egy rézköblös kút, rézköblös kúton, tizenkét rézpohár. A leányok vizet merítettek a rézkútból, ittak, aztán a poharakat visszatették a helyükre. A legénynek sem kellett egyéb, mind a tizenkét poharat a tarisznyájába dugta, amellett még egy rézfáról le is tört egy ágat, s azt is tarisznyájába tette. Hej, de ahogy a rézágat letörte, nagyot csendült-bondult az erdő, hogy csak úgy zúgott véges végig!

Megijedt a kicsi királykisasszony szörnyen, s mondta a testvéreinket:
- Jaj Istenem, miért jöttem el veletek! Valaki itt van az erdőben, s meglátott.
A nénjei nagyot kacagtak.
- Ugyan ne félj, te bolond, nem jár itt senki rajtunk kívül.

Azzal továbbrepültek, s meg sem állottak, míg az ezüsterdőbe nem értek. Ennek a közepén ezüstköblös kút volt, a kút köblén tizenkét ezüstpohár, itt is ittak, de a juhászlegény az ezüstpoharakat is a tarisznyájába rakta, s hogy egyéb bizonysága is legyen, letört egy ezüstágat. Rettentő nagyot csendült az ezüsterdő is, a kicsi királykisasszony majd kétségbeesett az ijedtségtől, de a többiek csak kacagtak rajta, s továbbrepültek.

Az ezüsterdő után az aranyerdőbe értek, ott is leszállottak, ittak az aranykútból, s a juhászlegény tarisznyájába dugta az aranypoharakat is. Aztán letört egy aranyágat, de csendült is akkorát az aranyerdő, hogy szinte meghasadt a föld belé. A kicsi királykisasszony most is mondta a testvéreinek, hogy bizonyosan kíséri valaki, forduljanak vissza, de a leányok csak kacagtak az ijedtségen, s továbbrepültek.

Az aranyerdőn túl egy rengeteg magas hegy elé repültek, ott az ördöngös lélek aranyvesszővel megsuhintott egy ajtóforma sziklát, az egyszeribe felpattant, a leányok be az ajtón, a juhászlegény is utánuk.
Hej-haj ! Hát olyan szertelen fényes szobába került a szegény juhászlegény, hogy majd megvakult a csillogástól, ragyogástól, de csak ment a leányok után, fényesnél fényesebb szobákon keresztül, ahol minden, de minden színarany volt, még az ablaküveg is, s mikor úgy a hetvenhetedik szobába értek, hát csak jön a leányok elé tizenkét úrfi csillogó-villogó gyúnyában, kedvesen, édesen, pisolyogva, mosolyogva, mézes-mázos szavakkal fogadják a leányokat, aztán kézre kapják, sétáltatják körös-körül, egyszerre meg csak megszólal a muzsika valahol fent, mintha éppen a mennyországban szólt volna, hipp, hopp! táncra kerekednek, forognak, mint a forgószél, repült, suhogott a drága selyemruha, szakadt, foszlott a csupa selyempapucs, de ha foszlott, azért ugyan senki sem búsult más helyébe, van, aki fizesse!
Hajnali kakasszóig abba sem hagyták a táncot, mikor aztán mind a papucs miszlikbe szakadott, elbúcsúztak az úrfiaktól, s huss, szárnyra kerekedtek, elrepültek, s hazáig meg sem állottak. Otthon szépen lefeküdtek, s aludtak, mintha sehol sem jártak volna.

No, következik a reggel, s a juhászlegény felmegy a királyhoz.
- Hát fiam, tudsz-e valamit?
- Tudok biz én, felséges királyom, csak meg ne szomorodnék erősen.
- Mondjad, fiam, mondjad.
A juhászlegény tövéről hegyére elmondott mindent, akkor aztán a király behivatta mind a tizenkét leányát, s vallatóra fogta.

Bezzeg hogy tagadtak azok mindent, csak a kicsi királykisasszony nem. De hiába tagadtak, a juhászlegény előhúzta szép sorjába a réz, az ezüst és az aranypoharakat, elő a réz, ezüst és aranyágakat is, a kicsi királykisasszony is bizonyította, hogy úgy volt, ahogy a juhászlegény mondta. Mit volt, mit nem tenni, megadták magukat a leányok.

Hiszen jöhetett ezután érettük az ördöngös lélek, az sem tudta elvinni többet, mert a király a hétágú vastoronyba záratta a leányokat, a legkisebbiket meg feleségül adta a juhászlegénynek, melléje még fele királyságát is. Bezzeg ment a királykisasszony jó szívvel a juhászlegényhez, mert szép szál legény volt az, hét puszta faluban nem akadott párja.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.