Ötödik fejezet,

amelyben Malacka egy Elefánttal találkozik

Egy napon, mikor Róbert Gida és Micimackó és Malacka egyszerre beszéltek összevissza mind a hárman, Róbert Gida lenyelte a falatot, amivel tele volt a szája, és egész közömbösen megjegyezte:

– Ma láttam egy Elefántot, Malacka.
– Mit csinált éppen? – kérdezte Malacka.
– Csak úgy kószált – mondta Róbert Gida. – Azt hiszem, nem látott meg.
– Én is láttam egyszer – mondta Malacka –, legalábbis azt hiszem, õ volt az. De lehet, hogy nem õ volt.
– Én is – jegyezte meg Micimackó, és azon tûnõdött, mi lehet az, hogy Elefánt.
– Általában ritkán látható – mondta Róbert Gida könnyed modorban.
– Mostanában – tette hozzá Malacka.
– Ebben az évszakban – fejezte be Mackó.

Aztán másról beszéltek, míg csak el nem érkezett az ideje, mikor Malacka és Mackó haza szoktak menni. Elõbb együtt talpalták végig a Százholdas Pagony szélén kanyargó ösvényt, s nem sokat beszélgettek; de mikor a patakhoz értek, s átsegítették egymást a köveken, s a sövény szélén egymás mellé kerültek, barátságos eszmecsere indult meg errõl, amarról, s ennek során Malacka így szólt :

– Te bizonyára meg fogsz engem érteni, Mackó. – És Mackó felelte:
– Magam is azt vélem, Malacka. – És Malacka folytatta:
– De másrészt, Mackó, ne felejtsük el... – Mire Mackó:
– Igazad van, Malacka, én is csak egy pillanatra felejtettem el.

S ahogy így elérték a Hét Fenyõfákat, Mackó körülnézett, hogy vajon nem hallgatózik-e valaki, s aztán ünnepélyesen megszólalt:

– Malacka, elhatároztam valamit.
– Mit, Mackó?
– Elhatároztam, hogy fogok egy Elefántot.

Mackó többször, önérzettel megbiccentette a fejét, míg ezt mondta, s arra várt közben, hogy Malacka megkérdi: „De hogyan?” – vagy kételyeinek ad kifejezést, vagy egyáltalán, szól valamit. De Malacka nagyon restellte, miért nem neki jutott elõször eszébe ez az ötlet.

– Én megteszem – mondta Mackó egy idõ múlva, miután hiába várt. – Mégpedig Csapdával. S mert nagyon furfangos Csapdára gondolok, segítségemre kell lenned, Malacka.
– Mackó – mondta Malacka, most már megint egészen boldogan. – Én segíteni fogok! De hogy fogunk hozzá?
– Azám, hogyan? – mondta Mackó, és most leültek gondolkodni.

Mackó elsõ ötlete az volt, hogy mély gödröt ásnak, és az Elefánt, mikor arra jár, beleesik a gödörbe, és...

– De miért? – kérdezte Malacka.
– Mit miért?
– Miért esne bele?

Mackó az orrát dörgölte, és azt állította, hogy az Elefánt majd arrafelé sétál, dúdol magában, közben az eget nézi, hogy vajon hoz-e esõt a felhõ, így hát nem látja meg a mély vermet, csak mikor már a szélére lépett, és akkor már késõ.

Malacka megjegyezte, hogy a Csapda nem rossz; de mi történik, ha tényleg esõt hoz a felhõ?

Mackó megint az orrát dörgölte, és elismerte, hogy erre bizony nem gondolt. De aztán felragyogott és kijelentette, hogy amennyiben éppen esne akkor, az esetben az Elefánt azért nézné az eget, hogy mikor fog kiderülni, és ezért nem látná meg a vermet, csak amikor... és akkor már késõ volna.

Mikor ezt így elmagyarázta, Malacka kénytelen volt elismerni, hogy ez bizony jó Cselfogás.

Ettõl Mackó nagyon büszke lett, s már a zsebében érezte az Elefántot, és már csak egy kérdés volt hátra: hogy hol ássák meg ezt a Nagyon Mély Vermet.

Malacka azon a nézeten volt, hogy bizony legjobb lesz arrafelé megásni, ahol az Elefánt tartózkodni szokott, legfeljebb néhány lépésnyi távolságban.

– De akkor meglát bennünket, miközben ásunk – vetette oda Mackó.
– Ha az eget nézi?!
– Mégis gyanakodni talál – mondta Mackó. Hosszasan eltûnõdött, aztán búsan kijelentette egy sóhajjal, hogy: – Mégse olyan egyszerû a dolog, mint amilyennek gondoltuk. Igazában nem is tudnám megmondani, fogtak-e már egyáltalán Elefántot.
– Nem merném állítani.

Sóhajtottak, felálltak, kiszedtek bundájukból néhány rekettyetüskét, megint leültek, s közben Mackó folyton azt hajtogatta:

– Legalább gondolni tudnék valamire! – Mert azt homályosan sejtette, hogy egy Nagyon, Nagyon Okos és Ravasz Agyvelõnek bliktri az egész, egy ilyen kérdés.
– Tegyük fel – mondta Malackának –, hogy engem akarsz megfogni. Hogy fognál hozzá?
– Nagyon egyszerûen. Csapdát csinálnék, egy csupor mézet tennék bele, te megszagolnád a mézet, bemásznál a Csapdába...
– Be én! – mondta Mackó mohón és izgatottan. – De nagyon óvatosan, ügyesen, hogy ne érjek hozzá semmihez, s mikor elérném a csuprot, elõször lenyalnám a szélét, aztán azt hinném, nincs több, aztán elmennék és gondolkodnék, és eszembe jutna, hogy biztosan van még ott, és visszamennék, és megtalálnám a csuprot, és kezdeném kiszopogatni belõle, és...
– De nem errõl van most szó. Arról van szó, hogy bent lennél a Csapdában, és én megfognálak. Tehát elsõsorban azt kell megtudni: mit szeret az Elefánt úgy, ahogy te a mézet szereted. Biztosan a kukoricát szereti úgy. Tehát össze kell szedni egy tányérra valót... Hé, Mackó, elaludtál?

Mackó, aki boldog álmodozásba merült, rögtön felriadt, és sietve megjegyezte, hogy a méz minden csaléteknél különb. Malacka nem osztotta a nézetét, és ezen vitatkoztak egy darabig. Szerencsére Malackának közben eszébe jutott, hogy ha a kukoricában állapodnak meg, akkor neki kell adni a kukoricát, míg ha a méz mellett döntenek, Mackó lesz kénytelen feláldozni magát, így hát hirtelen megadta magát, és azt mondta: – Jó, nem bánom, legyen méz – ugyanabban a pillanatban, amikor Mackónak is eszébe jutott a fenti okoskodás, és éppen ki akarta bökni: „Jó, hát legyen kukorica.”

De most már késõ volt.

– Méz – mondta Malacka határozottan, aztán gyorsan hozzátette: – Én majd megásom a vermet, és közben te elhozod a mézet.
– Jó – sóhajtott Mackó.

Mihelyt hazaért, kinyitotta a szekrényt, felállt egy székre, levette a legnagyobb mézescsuprot a legfelsõbb polcról. Legalábbis az volt írva a csuporra, MÉZ, de a biztonság kedvéért azért levette a papírt is róla, és belenézett,és ami benne volt,az olyan volt,mint a méz.

– De nem lehessen tudni,az ember nem lehet eléggé óvatos,a nagybátyám is mondta egyszer,hogy vannak sajtok, amiknek olyan a színük, mint a mézé – mondta,és mindenesetre bedugta a nyelvét, és megkóstolta.„Igen – bólintott tárgyilagosan –, kétségtelen, ez méz. Méz ez, legalább a tetején.

Valószínû,hogy színültig méz – kivéve azt a nem várt esetet hogy valaki kiszedte alulról a mézet, sajtot nyomott bele, hogy megtréfáljon. Talán jól tenném – pusztán óvatosság kedvéért –, ha errõl meggyõzõdnék... mert arra is gondolni kell, hogy... hogy izé... az Elefánt nem szereti a sajtot... mint ahogy én se szeretem... Úgy ám! – sóhajtott végre. – Hát mégse! Szerencsére méz volt biz ez, színültig méz!”

Miután errõl alaposan (a csupor fenekéig) meggyõzõdött, elvitte a csuprot Malackának, aki belenézett,az orrát is bedugta, nem látott semmit,s némiképp gyanakodva nézett Mackóra,és megkérdezte:

– Ez ez? És Mackó bólogatott, hogy bizony az.
– Csak tudod, nagyon mély csupor ez, és nincs egészen tele.
– És letaszította a csuprot a verem fenekére, ahol Malacka túrt és ásott. Malacka elhelyezte a csuprot a verem fenekén, és kimászott a verembõl, és mind a ketten hazamentek.
– Jó éjszakát, Mackó! – mondta Malacka, mikor elérték Malacka házát. – Holnap reggel hét órakor találkozunk a Hét Fenyõfáknál, és megnézzük, hány Elefántot sikerült megfogni a Csapdában.
– Hat órakor, Malacka. De van-e kötõféked?
– Minek az?
– Hát megkötni és hazahúzni az Elefántot.
– Ugyan!... Nem kell annak kötõfék... Csak füttyenteni kell neki, és jön magától.
– Tudom, de vannak köztük csökönyösek. Nem mind egyforma. Na, jó éjt!
– Jó éjt!

És Malacka bement a házába, melynek ajtaján a TILOSAZ Á felirat ékeskedett, miközben Mackó is lefeküdt.

Néhány órával késõbb, már-már pitymallott éppen, Mackó arra riadt fel, hogy süllyed vele a világ.

Már elõbb is érezte ezt. Tudta, mit jelent.

Azt jelentette, hogy éhes. Így hát a szekrényhez ment, felállt egy székre, felnyúlt a legnagyobb polcra, és – és nem talált semmit.

„Különös – gondolta. – Úgy emlékeztem, itt a felsõ polcon volt egy csupor méz. Egy csupor, színültig tele mézzel, és még rá is volt írva, hogy MÉZ, hogy tudjam, hogy méz van benne. Ez különös nagyon.” – És tûnõdve járkálni kezdett, azon törve a fejét, hová lehetett a méz, és közben dudorászott.

Ezt dudorászta:

 

Bármerre nézek,
 
furcsa, de nyoma sincs a méznek,
 
mit tegnap Mackó koma nyelt,
 
a méznek hûlt nyoma kelt.
 
Hol a mézecske? Elvitte a kecske?
 
Furcsállom az egészet,
 
ki ette meg a mézet?

 

Háromszor vagy négyszer énekelte el a fenti dalt, amikor egyszeriben minden eszébe jutott. Hiszen odaadta a mézet Malackának, elrejtette a verem alján, amiben Elefántot akarnak fogni reggelre!

– Borzasztó! – mondta Mackó. – Mi a csodának kell annyi méz egy köszvényes Elefántnak? – És bosszankodva visszamászott az ágyába.

De nem tudott aludni. Minél inkább akart, annál éberebb lett. A szokott módszert követve megpróbált bárányokat számlálni, ahogy átugranak a kerítésen, de ez se használt – akkor bárányok helyett Elefántra gondolt, de az Elefántok nem ugrottak át a kerítésen, megfordultak, beugráltak az ablakon, s mindegyik elvitt egy csupor mézet, és megette. Nagyon rosszul érezte már magát szegény Mackó, türtõztette magát egy darabig, de mikor az ötszáznyolcvanhetedik Elefánt is megnyalogatta az agyarát, és azt mondta: „Nagyon jó kis méz volt ez, nem is tudom hamarjában, mikor ettem ilyen jó kis mézet” – akkor nem bírta tovább. Kiugrott az ágyból, kiment a házból, és sietve eltalpalt a Hét Fenyõfákhoz.

Még sötét volt, csak a Százholdas Pagony fölött derengett már valami. A félhomályban olyan magányosan és kísértetiesen álltak a fák, s a verem is olyan sötét és mély volt, s a fenekén a mézescsupor is sejtelmesen vigyorgott, mint valami kísértet, csak éppen hogy fel tudta fedezni. De a méz illatát mégis megérezte, s minden bosszúsága ellenére csurogni kezdett a nyála. Bemászott a verembe, s bedugta az orrát a csuporba.

– Hallatlan! – mormogta rögtön, nagyon bosszankodva. – Az Elefánt már megette! – Aztán kicsit gondolkodott. – Nem – látta be végre –, nem õ ette meg. Én ettem meg. Elfelejtettem.

És szomorúan nyalogatta a csupor fenekét, reménykedve, hogy talán mégis maradt valami.

Közben Malacka is felébredt. Egy kicsit biztatta magát, aztán kiugrott az ágyból. És az volt az elsõ szava:

– Elefánt!

Aztán tûnõdni kezdett.

Most jutott elõször eszébe – vajon hogy fest egy ilyen Elefánt?

Vad? Szenvedélyes? Jámbor?

Engedelmeskedik-e csakugyan, ha füttyentenek neki? És egyáltalán – biztos, hogy szereti a malacot?

És hogy szereti – élve vagy sütve, citrommal a szájában?

És ha élve – az is kérdés, melyik malacot szereti.

És ha nem szereti – hajlandó-e kivételt tenni olyan malac kedvéért, akinek a nagyapját úgy hívták: Tilosaz Átjárás.

De nem tudott választ kapni e kínzó kérdésekre, és bizonytalan érzésekkel indult el, hogy élete elsõ Elefántjával szembekerüljön.

Közben azzal próbálta megnyugtatni magát, hogy hiszen Mackó vele lesz, s akkor mindjárt barátságosabb az egész. De mi lesz, ha az Elefánt annyira szenvedélyes és tüzes, hogy a Mackót se szereti? Nem lenne jobb mégis fejfájásra hivatkozni és nem menni el a Hét Fenyõfákhoz? Viszont, feltéve, hogy szép idõ van, s szerencsés esetben nem sikerült megfogni egyetlen Elefántot a csapdában – így töltse az idõt, semmivel?

Egyszerre csak nagyon Jó Ötlete támadt. Odamegy gyorsan a Hét Fenyõfákhoz, óvatosan bekukkant a verembe oldalról, van-e benne Elefánt. És ha van, akkor hazamegy, lefekszik, és fejfájása lesz, ha nincs, ott marad, és nem lesz fejfájása.

Így hát nekilódult. Egyik percben azt gondolta, talál Elefántot, másik percben,hogy mégse talál. És miközben közel ért a veremhez, akkor már biztos volt benne, hogy talál, mert valami elefántosan mozgott és mocorgott a verem fenekén.

– Rémes! – borzongott össze Malacka, s már el akart futni. De aztán összeszedte magát, annyira gyötörte a kíváncsiság, hogy életében õ is lásson egyszer egy eleven Elefántot. Így tehát lelapulva a verem széléig csúszott és letekintett.

Szegény Micimackó közben hiába rázta, húzta, rángatta, egyre keményebben ült a nyakán a csupor,és csak a csupor belsejébõl lehetett tompán hallani kétségbeesett segélykiáltásait.

És verte a csuprot a verem falához, de ez nem használt,és kimászni se tudott a verembõl, mert hiszen nem látott semmit, csak a csupor belsejét,és még azt se nagyon. Így hát belefáradt az egészbe, feltartotta csuporral borított fejét az ég felé,és hangosan és keservesen bõgni kezdte a Kétségbeesés és Megbánás keserû énekét... éppen akkor, amikor Malacka megérkezett.

– Segítség, segítség! – visított

Malacka, meghallva ezt a szörnyû hangot, ami a csupor alól mélyen és fenyegetõen bömbölt elõ.

– Elefánt! Egy rettenetes Elefánt! – És futni kezdett, és közben folyton sivított: – Elefánt! Elefánt! Segítség! – S nem is hagyta abba a visítást, míg Róbert Gida kunyhójához nem ért.
– Mi az, Malacka, az istenért? – ugrott ki az ágyból Róbert Gida.
– Ele... Bele... Tele... Elefánt... – lihegte Malacka.
– Merre?...
– Arra... – lihegte Malacka, de csak integetni tudott.
– Hogy néz ki?
– Olyan... olyan, mint... Rémes!... Akkora feje van, hogy... irtózatos!... Nem lehet semmihez hasonlítani... Mint valami rettenetes nagy semmi... mint egy eleven fazék... vagy lábos... vagy csupor...
– No jó – mondta Róbert Gida, és felrántotta a cipõjét. – Elmegyek és megnézem. Gyere velem, mutasd meg az utat.

Malacka már egy csöppet se félt, tekintettel Róbert Gidára, és így sietve elindultak.

– Én már hallom, nem hallod? – mondta Malacka aggódva, mikor közelbe értek.
– Valamit hallok – mondta Róbert Gida.

Mackó volt az, aki egy kiálló gyökérhez csapkodta a csuprot a verem fenekén.

– Itt van! – mondta Malacka. – Nézd, milyen félelmetes! És odasimult Róbert Gidához félelmében.

És akkor Róbert Gida nevetni kezdett... és nevetett és kacagott, és könnye is csurgott, egyszerre csak nagyot reccsent valami a veremben... a vastag gyökéren elpattant a csupor, és Mackó feje elõkerült a cserepek közül.

És Malacka megértette, milyen Hóbortos Malacka volt õ, és nem szólt senkinek, egyenesen hazament és lefeküdt, és kijelentette, hogy nem fogad senkit, mert a feje fáj. És Róbert Gida és Mackó kettesben mentek Róbert Gida kunyhójába reggelizni.

– Ó, te csacsi Mackó – mondta Róbert Gida –, ha tudnád...
– Tudom – mondta Micimackó. És úgy érezte, csakugyan tudja.

 

Hatodik fejezet