A bajkeverő menyét

 


Ált az redőszélen egy hatalmas cserfa. Legfelső ágán fészkelt a sas, tövében pedig egy vaddisznó rendezkedett be, ott hozta világra kölykeit.
Egy idő múlva a sas fészkében is kikeltek a tojások. Fönn a fészekben a kis sasok sipogtak, lenn a fa tövében a kis vadmalacok szuszogtak. Így  éltek sasék is, vaddisznóék is nyugalomban a házban, barátságban, békességben.
De csak addig míg közéjük nem költözött a menyét.

Volt a fa derekán egy üreg, ide költözött be, innét sandított föl a sas fészke, hol le a vaddisznótanya felé, és epés, alattomos szívének sehogy sem tetszett ez a nagy békesség.
Egy szép napon gondolt egyet, kibújt odújából, fölkúszott a fán, egészen a sasfészekig. Azt mondta a sasnak:
- Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert te magasabban lakol. Az a sötét lelkű vaddisznó egyre túrja lent a földet, ki akarja dönteni a fát, hogy fölfalhassa a kicsinyeinket.
A sas hitt az ármányos menyét szavának.
- Köszönöm a figyelmeztetést - mondta. - Majd résen leszek.

A menyét visszakúszott az odújába, várt egy ideig, aztán ismét előmászott, és lekúszott a vaddisznóhoz. Azt mondta:
- Nagy veszély fenyeget téged is, engem is; de téged mégis csak nagyobb, mert  én odúban lakom, a te házad viszont nyitva van. Az a galád sas csak arra vár, hogy kitedd a lábadat innét; akkor aztán lecsap, és elragadja a kicsinyeidet.
A vaddisznó is hitt a menyétnek.
-  Köszönöm a figyelmeztetést - mondta. - Majd résen leszek.

A menyét attól fogva csak éjjel járt el hazulról, a sötétség leple alatt, úgyhogy se a sas, se a vaddisznó nem vette észre. Nappal az odújában lapult, s úgy tett, mintha rettegne, félne; néha kisandított, fölnézett, lenézett, aztán rémülten visszakapta a fejét.
A sas meg csak ült, ült odafönn a fészkén; a vaddisznó pedig csak feküdt, feküdt a fa tövében; mindketten őrizték a fiaikat, és az egyik sem mert kimozdulni az otthonából. De így aztán nem tudták etetni a családjukat, és a sasfiókák is elpusztultak, meg a vadmalacok is.

Erre a sas más vidékre költözött onnét, és elcammogott szomorúan más vidékre a vaddisznó is. Egyik a másikat hibáztatta, ahelyett, hogy mindkettő a saját ostoba hiszékenységét átkozta volna.
Mert menyéték csak erre vártak; már is ott lakmároztak ez elhagyott fészken, elárvult vackon.