A tündér-tó titka

Valamikor réges régen, amikor a róka is a nyúllal barátkozott, volt a világ szélén, az élettől elzárva egy nagy tó. De ne kérdezzétek tőlem, hogy pontosan hol is hullámzott, mert nékem is öreganyám mesélte, aki még a dédöreganyjától hallotta annak idején. És bizony hiába keresnétek azokat a neveket mindenféle tudományos könyvben! Mert már rég eltűntek a Föld színéről a nagy tóval együtt.

A Nevesincs-óceánon túl a Dimbidombi-hegység láncai ölelték körül ezt a vizet. Szépen csillogó tükre volt a tónak, szomorúan bólogató füzek guggoltak partjain. Bronzbarna kövek, buján burjánzó bozót és aranyként csillogó homok gyönyörködtette a szemet körös-körül. A tó fövenyén tarka és illatos virágok nyíltak, méhek döngicséltek, madarak csipogtak, és az ott élő emberek boldogok voltak. Őrizték állóvizük titkát. Mert bizony nemcsak a környéke volt gyönyörű a víznek! A tükre alatt vágyaink netovábbja rejlett! Mívesen épített paloták, óriási drágakövek, fejedelmi ételek, szeretet és mosoly lakozott. Ezt a gazdagságot a tavi tündérek és lidércek alkották. Soha nem kérdezte senki a másiktól, hogy ez meg kié és honnan van, mindenük közös volt, mert együtt építették. Az embereket is szerették, de ritkán találkoztak. Ki-ki élt a maga világában: egyik a víz alatt, másik a szárazföldön. Egy törvénye volt csak a két nemzetségnek, de ez minden fölött állt: Soha senki a külvilágnak létezésükről nem beszél!

Így is volt ez mindaddig, míg a világra nem jött tündérvár havának 13. gyereke. Ezt a csecsemőt Hebehurgya Hubának nevezték el. Rá is szolgált a nevére, mert akármit csinált az, sehogysem volt jó.
Mikor betöltötte a 7. életévét, neki is elmondták a lidércek és tündérek tavának titkát. Ahogyan az ifjú cseperedett, kedve támadt világot látni.

Felcihelődött hát, és evezni kezdett lefelé a Csörgedező-csermelyen. Evickélt, amíg ki nem kötött egy falu mellett. Az ott élők megkérdezték, ki fia, borja, s azt, hogy hogyan és mi célból vetődött hozzájuk.
Isten hozott, édes fiam, merről vetett ide téged a sors? - kérdezte a legidősebb apó.
Én bizony a Litüdérc-tó vidékéről jöttem - mondta.
Nagy zúgás kerekedett erre a tömegben, mert még senki sem hallotta ezt a fura nevet.
No, hát jól van, édes fiam, de hát miféle hely ez a Litüdérc-tó, mert én már a 333. évemben járok, de ilyenről még nem hallottam.
Kedves öregapám - kezdte a fiú -, ott van az a tó, ahol a Dimbidombi-hegység láncain szikrázik a hó.
És mindent elmondott töviről hegyire.
A tavunknak van egy titka. Azért hívják így, mert a fenekén lidércek és tündérek tanyáznak.

Mindjárt meg is bánta, hogy nem tett lakatot a szájára! Eszébe jutottak édesanyja szavai, melyek erőst a lelkére kötötték, hogy el ne fecsegje a hétpecsétes titkot.
De akkor már késő volt. Nagy szörnyülködés támadt az emberek között, akik nem tudták, hogy igazat beszél-e a fiú. Mire Huba felocsúdott, a falubeliek máris csákányokkal, ásókkal felszerelve indultak a Csörgedező-csermelyen a Dimbidombi-hegy felé. A kincsvadászok benyomultak a Kaptató-hágón, és lemerültek a tóba. Zölden szikrázó smaragdokkal, ismét a víz színére. Mikor ezt meglátták a pénzhajhász emberek, a hír futótűzként terjedt. A falvak, városok lakói szekerekkel és ladikokkal igyekeztek a kincseket rejtő tó felé.

A tündérek, lidércek és a környék lakói tehetetlenek voltak. Nem tudtak ellenállni, nem ismerték a fegyvereket. A kincsvadászok benyomultak a Kaptató-hágón, és lemerültek a tóba. Zölden szikrázó smaragdokkal, a vér színében úszó rubinokkal megrakodva kerültek ismét a víz színére. Mikor ezt meglátták a pénzhajhász emberek, a hír futótűzként terjedt. A falvak, városok lakói szekerekkel és ladikokkal igyekeztek a kincseket rejtő tó felé.

A tündérkirálynő hiába kérlelte a kegyetlenkedő idegeneket, hogy ne sanyargassák a népét. Nem használt a szép szó. Halálra kínozták a gyenge testű tündéreket és lidérceket, mohóságuk nem ismert határt. Mikor már teljesen kilátástalan volt a helyzet, a tündérkirálynő és a lidérccsászár úgy határoztak, hogy végleg véget vetnek a szenvedésnek. Azt gondolták, hogy a befejező-őzejefeb varázzsal eltüntetik a Föld színéről a Litüdérc-tavat. A Dimbidombi-hegy csúcsára, ahol még a fű sem nőtt, felírták a varázsige szövegét: "Villám cikázzon, szél kerekedjen, eső zuhogjon, a Litüdérc-tó örökre eltűnjön!"

Erre az írásra a királynő ráfújt, a császár csettintett, és láss csodát, egyszerre elkezdett dörögni az ég, szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna, és forgószél söpört végig a vidéken. A Dimbidombi-hegy kőóriásai meginogtak, összetöredeztek, és betemették a Litüdérc-tavat, s halálra zúzták a telhetetlen kincskeresőket. 3 nap 3 éjjel folyvást dühöngött az égiháború, és addig a királynő véges-végig zokogott.

A volt tó helyén egy sziklaorom alakult ki. 77 esztendeig senki sem látogatott oda. Az ég felé nyújtózó kopár kövek, a vajak károgása minden halandót elriasztott a környékről.

Ahogy teltek-múltak az évek, a barna anyaföldön az élet jelei mutatkoztak. Apró, zöld fűszálak bújtak elő, majd tarka virágok ütötték föl fejüket. Színes pillangók repkedtek a vidék fölött. Ekkor már emberek telepedtek meg a tó helyén. Falujukat Siroknak nevezték el a királynő szívszaggató zokogásának emlékére.