Simon István
Mirza

 

Ahogy első gazdája hívta
mi is így becéztük: Mirza
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó
mikor magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza...mint sejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta:""Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót
kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bungó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta, és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.
Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kísérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
a selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet...Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrendült család,
mindenki letette a kanalát.
S kinek neve talány maradt, titok
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint a legszebb szót a földön: Mirza, Mirza....