A favágó kívánsága
 
Egy favágó télen át kint dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg sem bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy átkozódott, hogy hangos lett tőle az erdő.
Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:
- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?
Rávágta erre  a favágó:
- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!
Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:
- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod. Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, mennyi örömöd lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig oda ment ahhoz  a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag fatörzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszéjébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután mindennap csak  kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.
Hanem ahogy belépett a házába, fáradtan lezöttyent egy székre -  a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta.
Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipője ketté hasadt a kezében.
Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle.
Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le a négy lábáról.
Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különleges napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádűlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni.
Ilyen formán háza sem volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidűlt egy hatalmas tölgyfának , s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:
- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg  a két karom erejével.
A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.