Szabó Palócz Attila

Anya karácsonyi meséje

 

                Bambi már vagy egy fél órája egy újsággal a szájában szaladgált fel s alá. Úgy, ahogy a rajzfilmekben látta, amikor a házőrző kutyák felveszik szájukkal a fűről az újságot, amit a postás bedobott a kerítésen. Nagy sietve rohannak vele gazdijukhoz, aki már a reggelihez készülődik.

                Bambi persze nem az udvarban emelte fel a fűről ezt a színes újságot, hanem ott találta a szekrényen, pontosan azon a helyen, ahová anya előző este letette a mesekönyvek mellé.

                – Hogy kerül egy újság a mesekönyvek mellé? – méltatlankodott Mókuska, mert ő nem látta az újság címoldalát, s így, becsukva, összehajtva nem tudhatta, hogy ez nem akármilyen újság ám...! Nem olyan, mint a többi. De még csak hírből sem hasonlít azokra az újságokra, amelyeket apa és anya, miután kiolvasott, elhasznál különféle dolgokra: reggel tüzet gyújt vele a kandallóban vagy odarakja a rajzpapír alá, amikor Orsi a vízifestékkel kezd el festeni, hogy így kímélje meg az abroszt attól, hogy különböző színű foltokkal gazdagodjon egyébként is meglehetősen tarka mintázata. És régi újságpapírt használnak Orsi szülei még az ablakmosáshoz is.

                Egy egészen különleges újság volt ez.

                Még véletlenül sem történhetett volna meg vele, hogy egyik reggel ezzel gyújtsanak be, hogy ezzel takarják le az abroszt, vagy, hogy ezzel mossák le az ablakot.

                Nem azért volt különleges, mert színes volt, hiszen vannak más színes újságok is, amelyek aztán mégsem állnak olyan nagy becsben, mint amilyenben ez.

                Előző nap, amikor apa hazaért Orsival az óvodából, anya már itthon volt és a konyhában szorgoskodott. Nagyban készült az ebéd, ő mégis letette a fakanalat, leemelte a fazekat a villanytűzhelyről, talán még a kis köténykéjét is levetette, amit azért szokott hordani, hogy főzés közben ne fröcskölje össze az étel a ruháját.

                Apának szinte még nem is sikerült levetkőztetnie kislányát, anya máris robogott befele a konyhából, akár egy gőzmozdony, még fütyült is hozzá. Hu-húúú...! Hu-húúú...! Hu-húúú...!

                – Anya diliskedik – nevetett jóízűen apa.

                No, de Orsinak sem kellett több ennél:

                – Hu-húúú...! Hu-húúú...! Hu-húúú...! – kezdett máris vonatozni ő is.

                Anya a táskájához lépett, amivel reggelente dolgozni jár. Most ott állt a táska az ágy tövében, azon a kis polcon, amit még sikerült beilleszteni az ágy és a szekrény közé.

                – Van egy meglepetésem Orsinak – szólt anya jókedvűen, majdhogynem dalolva. – Ki szeret engem?

                – Én! Én! Én! Én! Én! Én! Én! Én! – ugrándozta körül ujjongva Orsi, mert ebből már tudta, hogy anya valami nagyon szép meglepetést készített a számára.

                – Én is! – szólt közbe apa. – Rólam se feledkezzetek meg...

                – Nem feledkezünk meg rólad sem – szólt anya miközben odahajolt apához, hogy megpuszilja a homlokát –, de most van egy meglepetésem Orsinak.

                Akkor húzta ki anya a táskájából azt a színes újságot.

                – Gyertek csak ide körém, gyorsan – biztatta a többieket.

                Igaz ugyan, hogy anya elsősorban Orsira és apára gondolt, de természetesen azon sem sértődött meg, hogy hívó szavára Bambi, Mókuska és Macika is lepattant a szekrénypolcról és mire fellapozta volna az újságot, máris ott voltak előtte meg körülötte a szőnyegen. Hamarosan öten ültek ott a fotel szélén, meg persze az oldalán is anya körül, aki az ölében tartotta az újságot.

                – Ez egy olyan újság – kezdte magyarázni a gyerekeknek, apát is beleértve –, amit nénik szoktak olvasni. Olyan dolgokról írnak benne, ami a bácsikat nem mindig érdekli. Ezért a címe is az, hogy Nők Lapja.

                – Akkor én meg sem nézhetem, hogy mit akarsz megmutatni benne? – kérdezte megszeppenve apa.

                – Dehogynem, szerintem ez neked is tetszeni fog.

                Anya keze megállt az egyik oldalnál, nem lapozgatott tovább. Azon a két oldalon, ahol az újság kinyílt, két szép rajz a sok-sok betű között. Az egyiken egy kislány feküdt az ágyában és nézett ki az ablakon. Már este, odakinn minden koromsötét, s a kislány csak a csillagokat látta. Az egyik csillag sokkal nagyobb volt mint a többi..

                – Ki ez itt a csillagok között? – kérdezte Mókuska. – Ő miért nagyobb ott az égbolton, mint a többiek?

                – Kis butuskám... – mosolygott anya.

                – Nem nagyobb a többieknél. Sőt, talán még kisebb is lehet – fogott hozzá nagyot sóhajtva apa a ahhoz, hogy megmagyarázza. – Csak sokkal közelebb van, mint a többiek, ezért nagyobbnak látszik a rajzon.

                – Látod, ő egészen közel van az ablakhoz – helyezte mutatóujját anya a rajzon a megfelelő helyre, hogy megmutassa Orsinak a csillagot. – Leskelődik. Biztosan unatkozott odafent és lelopakodott ide ennek a kislánynak az ablakához, hogy meglesse, mit csinál... Talán abban is reménykedett, hogy játszótársat találhat magának odabent a szobában.

                Mindannyiuk figyelmét a szép színes rajzok kötték le. Apa közelebb hajolt, hogy a betűket is lássa.

                – Ne tolakodj, apa – inette le viccelődve anya –, majd mindjárt felolvasom.

                – Akkor rajta – sziszegte szintén viccelődve apa.

                – Igen, rajta! – helyeselt Bambi.

                – Rajta, rajta! – ugrándozott Macika.

                – Azért hoztam haza ezt az újságot, mert van benne egy mese, ami nekem nagyon tetszett, és ezért meg akarom osztani veletek. Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog.

                – Olvasd, olvasd... – türelmetlenkedett Orsi.

                – A mesét egy Kovács Barbara nevű néni írta, és az a címe, hogy A kíváncsi csillagocska, ezért van itt a rajzon ez a csillagocska is... – mondta anya bevezetőként, majd megköszörülte a torkát és olvasni kezdte a mesét.

                Körülötte a töbiek mind egy pisszenés nélkül hallgatták, úgy hegyezték a fülüket, hogy a legapróbb neszeket is kitűnően hallották a lakásban.

 

                Zsófi sehogy sem tudott elaludni. Már régóta forgolódott, de csak  nem jött álom a szemére. Ágya az ablakkal szemben állt, innen pont a csillagokkal telehintett, bársonyos égboltra látott. Nagyon szerette nézni a fénylő holdat, a sziporkázó csillagokat. Most is egyre kitekintgetett. Volt egy olyan furcsa érzése, mintha onnan, az égről, a kinti éji világból őt figyelné valaki, és ez nagyon izgalmas és jó volt. Minél tovább nézte az éjszakát, annál biztosabb lett benne, hogy valaki igenis nézi őt. Az a kis csillagocska, az ablak felső sarkában, mintha hunyorogva kacsintgatna felé. Zsófi még nézegette egy ideig, de a csillagocska többször nem kacsintott, és nem is történt semmi. Zsófi egyre álmosabb lett, majd elaludt. Reggelre meg is feledkezett az egészről. Hanem aztán másnap este minden ugyanúgy történt. A csillagocska huncutkodva hunyorgott Zsófira, és nem is csak egyszer, hanem egészen addig folyamatosan, míg a kislány el nem aludt.

                Hajnalban komor felhők úsztak az égre, és napokig el sem mentek, csak öntötték magukból fáradhatatlanul a szürke, unalmas, hideg esőt. Zsófinak nagyon hiányzott a csillagocska, sokszor gondolt rá még napközben is. Aztán egy napon nagy szél kerekedett, és ragyogó tisztára söpörte az égboltot. Olyan szorgalmas volt, hogy még a legapróbb felhőfoszlányt is messzire kergette. Zsófi alig várta az estét. Amikor ágyba bújt, azonnal észrevette a csillagocskát, pedig az nem is ott volt, ahol lenni szokott, hanem máshol. Mintha sokkal közelebb jött volna. Biztos, hogy ő volt, Zsófi megismerte kíváncsi hunyorgásáról. Meg sem lepődött, amikor a csillagocska megszólította.

                – Szia! Mit csinálsz? – kérdezte csilingelő hangon, egyre közeledve.

                – Téged nézlek – válaszolta Zsófi. – Régen láttalak, hiányoztál!

                – Pedig itt voltam, csak az a sok kövér felhő eltakart. Megpróbáltam átbújni rajtuk, de hidegek és vizesek voltak, féltem, hogy elázom, ha közéjük furakodom, és a végén még a fényem is megfakul. Ezért megpróbáltam megkerülni őket, hogy megint találkozhassam veled. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőled!

                – Akkor jól láttam, hogy közelebb jöttél! – örvendezett Zsófi.

                – Mit csinálsz olyankor, amikor nem látjuk egymást? – érdeklődött a csillagocska.

                – Oviba járok, ott játszani szoktam. Meg itthon is játszom.

                – Mi az, hogy játszani? Azt hogy kell?

                – Azt úgy kell, hogy játszani kell! Vagyis... igen, játszani úgy kell, hogy játszunk, és kész. Érted?

                – Nem. Mutasd meg! – kérlelte Zsófit a kis csillag, majd elgondolkodva hozzátette: – Mit gondolsz, tudnék én is játszani?

                – Hát... biztosan tudnál, játszani nem nehéz, a legkönnyebb és a legjobb dolog a világon! Játszani mindenki tud... csak ide kéne jönnöd hozzám, én mindig játszanék veled!

                – Bárcsak odamehetnék! Akkor fényes nappal is együtt lehetnénk, és mindent megtudnék, amire kíváncsi vagyok, minden játékot megtanulnék, mindent megnézhetnék, kipróbálhatnék... – sorolta kívánságait a csillagocska, és közben egyre lejjebb csúszva az égről mind közelebb evickélt az ablakhoz. Egyszer csak megbillent, és zuhanni kezdett.

                – Jaj, végem van, lezuhanok! – sikoltotta.

                – Segítség! – kiáltott fel Zsófi az ablakhoz ugorva. – Lezuhan a csillagocskám, segítsen valaki.

                Ekkor egy ezüstös holdsugár nyúlt ki szépen a föld felé zuhanó csillagocskáért, finoman, puhán elkapta, és óvatosan visszahelyezte az égre.

                – Nagyon szeretnél a Földre kerülni, csillagocska? – kérdezte Hold apó a megszeppent kis csillagtól.

                – Igen! Mindent látni és tudni szeretnék, ami a Földön van. Én földi csillag szeretnék lenni, és Zsófival szeretnék játszani mindig!

                – Hm-hm – hümmögte elgondolkodva Hold apó. – Talán van rá mód, hogy teljesüljön a kívánságod. De arra még várnod kell egy kicsit.

                – Jaj de jó! – csilingelte a csillagocska.

                – Jaj de jó! – suttogta Zsófi is, már félálomban.

                Amikor reggel felébredt, hópelyhek libegtek az ablak előtt, az eget dundi hópaplanok borították. Egész nap esett a hó. Közeledett a karácsony. A hóesés másnap sem állt el, és azután sem. Mire beköszöntött a karácsonyeste, vastag hóbundába öltözött minden odakint. Zsófi azóta sem látta a csillagocskáját.

                Amikor megszólaltak a karácsonyi kiscsengők, és Zsófi a szobába lépett, első pillantása a csillagszórós karácsonyfa csúcsán üldögélő karácsonyi csillagra esett. A szíve nagyot dobbant örömében. Ő az! Az ő kíváncsi csillagocskája! Nem lehetett nem megismerni, ilyen kedvesen, ilyen huncutul, ilyen meleg fénnyel, ennyi szeretettel csak ő tudott ragyogni! Hát sikerült, mégiscsak sikerült a Földre kerülnie! És amikor anya meg apa nem figyelt, Zsófi titkon rákacsintott a csillagocskára, az meg vissza őrá. És Zsófi tudta, hogy nagyon boldog napok várnak rájuk.

 

                – Itt a vége, fuss el véle, ha nem hiszed, járj végére! – tette hozzá végül anya, mert azt már nagyon jól tudta, hogy Orsi és a kis barátai szerint egy mese sincs befejezve, amíg ezek a szavak nem hangzottak el.

                Egyikük sem szólt semmit. Továbbra is mindannyian a fülüket hegyezték, hátha tévedés volt, lehet, hogy igazából még nincs is vége ennek a gyönyörűszép mesének. De mégsem volt tévedés. Anya kíváncsian fürkészte a hallgatóság tekintetét, szerette volna a szemükből kiolvasni, hogy tetszett-e nekik is a mese.

                Orsi álmodozva kémlelt az ablak felé, mintha arra várna, hogy náluk is bekukucskál valaki. Talán pont az a csillagocska, aki Zsófit is megleste, vagy ha nem is ugyanaz, egy másik, az ő saját csillagocskája, aki Orsinak siet a segítségére, ha a kislány nem tud este elaludni. De felhős volt az ég Újvidék felett, odakint csak a szürkület látszott.

                Így, miután már meghallgatták a mesét, mindannyiuk számára világos és érthető volt, hogy mit ábrázol az a másik rajz a szemközti oldalon. Egy karácsonyfát rajzolt oda valaki, alatta sok-sok csomag, ajándék, játékok, amelyeket a Jézuska hozott Zsófinak karácsonyra, a fa tetején pedig ott csillogott-villogott a földre szállt csillagocska.

                – Akárcsak az én falevélkém, aki nemrég betáncolt az ablakomon – szólt nagysokára Orsi még mindig teljesen átszellemült hangon.

                – Igen – szólt anya – téged egy falevélke lesett meg, Zsófit pedig a csillagocska. Mindenkinek megvannak a saját barátai, akik sokszor ugyanazok is lehetnek. A te barátod a falevélke, meg Bambi, Mókuska és Macika is. Zsófi barátja a csillagocska, s biztosan van neki egy Piroskája, egy Nyuszikája, Cicukája vagy egy Kutyuskája. De Micimackó például ugyanolyan jó barátja neki is, akárcsak neked is.

                – És biztos a három kismalac is – kapcsolódott anya magyarázatához Orsi –, Kuko, Kori és Rica...

                – Persze, ők Zsófinak is igen jó barátai – szólalt meg végre apa is.

                – De Tigris nem, ő csak az én barátom! – szögezte le határozottan Orsi.

                Anya ismét belenézett az újságba:

                – Ha figyeltek rám még egy kicsit... – szólt. – Van itt egy vers is. Ezt is ugyanaz a Kovács Barbara néni írta, aki a mesét is. Akarjátok, hogy ezt is felolvassam nektek?

                – Biztosan ez is olyan szép lesz, mint a mese – súgta bizalmasan Mókuska fülébe Bambi.

                – Igen, igen! – helyeselt Macika.

                – Persze, hogy akarjuk – bólintott rá Orsi.

                – A vers címe: Hókirálynő palotája – mondta anya, majd olvasni kezdett:

 

                Szikrát szór a jégpalota,

                csipkés, díszes, csodaszép,

                puha hó a szőnyeg benne,

                minden falán téli kép.

 

                Jégpalota minden fala

                jégből van, és égig ér,

                tetejének takarója

                csillogó-szép fehér dér.

 

                Ablakai ködből vannak,

                összes dísze jégvirág,

                ott kinézve mindig látod,

                milyen télen a világ.

 

                Hókirálynő éldegél itt,

                hópihékkel játszogat,

                hófelhőket küldöz szerte,

                mesél téli álmokat.

 

                – Próbáljuk meg elénekelni – kérte Orsi, amint anya összecsukta az újság lapjait.

                A többiek szinte még mind a hófelhőknél tartottak, meg a téli álmoknál, amelyekről a versben hallottak, ezért teljesen váratlanul érte őket az ötlet.

                – Énekelni?! – rágta a körmét Macika.

                – Te tudod ezt a dalt? – nézett felhúzott szemöldökkel mélyen Orsi szemébe Bambi.

                – Nem dal ez – kezdett hosszadalmas magyarázatba ezúttal Orsi –, csak olyan szép vers, hogy szerintem igazán elénekelhetnénk.

                Anya ekkor már dudolászott is magában valamit: „Szikrát szór a jégpalota..”

                – Miért is ne – mondta később. – Próbáljuk meg elénekelni!

                – Együtt – süvített végig a szobán Mókuska visító hangja.

                – Jó, együtt – bólintott oda anya, majd két karjával körbefogta a köréje gyűlt díszes kis társaságot. Szép halkan énekeljétek velem: „Szikrát szór a jégpalota...”

                Estig énekelgettek, vagy még tovább. Végül már mindannyian fejből tudták a verset. Félre is tették az újságot, mert nem volt már rá szükségük ahhoz, hogy énekeljenek. Így vonult be a Jégpalota a család kedvenc játékai közé.

                Bambi is azért szaladgált kiskutyákat mímelve fel s alá egész nap a szobában, mert Jégpalotázni szeretett volna. Miután összeszedte a társaságot, s alaposan kijégpalotázták magukat, apa volt az, aki végül eljátszotta az ügyeletes illúzióromboló szerepét:

                – Gyere, édes kislányom – lépett oda a hancúrozó gyerekekhez –, késő van már, meg kell fürdened, s ma este még hajat is kell mosnunk.

                – Hadd jégpalotázzunk még hármat – kérlelte Orsi.

                – Három az túl sok lenne – játszotta meg a szigorú szülőt apa –, legyen csak egy.

                – És fürdés után? – kérdezte ismét Orsi.

                – Fürdés után hajat kell majd szárítanod, jön a juhász és alvás...

                Végülis fájdalommentesen sikerült kiegyezniük még két jégpalotázásban, amiben már apának is részt kellett vennie. Ott gubbasztott Macika végig a tárdén, ahogy odaguggolt a gyerekekhez.

                Később, amikor már túl voltak mindenen, Orsi haját is megszárították, s a kislány bemászott az ágyába, hogy belebújhasson hálózsákjába, majd pedig a juhászról szóló mesét is meghallgatta, ahogy apa odahajolt hozzá, hogy a szokásos jóéjszakátpuszit odanyomja kislánya arcára, Orsi még mindig élénken, az álmosság legcsekélyebb jele nélkül kérdezte:

                – Apa, mennyit kell még aludni addig, mire megjön a Jézuska?

                – Még csak ezt az egyet, édeském – súgta oda egész hallkan apa –, holnap lesz szenteste, holnap jön el hozzánk a Jézuska.

                Orsi aggodalmasan felült az ágyában:

                – Jaj, apa, elfelejtettük odaírni a levélre, amit a Jézuskának küldtünk, hogy Dumbós videókazettát is hozzon.

                – Ne félj semmit, odaírtam én a lista aljára, amikor te már aludtál, mielőtt kiragasztottam volna a levelet az ablakba – nyugtatta kislányát apa.

                Az történt ugyanis, hogy előző este, lefekvés előtt, írtak egy levelet a Jézuskának, amelyben Orsi felsorolta, hogy mi mindent szeretne kapni ajándékba. Mikor aztán Orsi már elaludt, apa szépen kiragasztotta a levelet az ablakba, hogy ha arra járna feléjük a Jézuska, megtalálja és magával vihesse, hogy még idejében beszerezhesse a kért ajándékokat. És tényleg: mire reggel felébredtek, a levélnek már hűlt helye volt, csak a jégvirág látszott az ablakon.

                – Itt járt az


Annemarie's Fantasy-scripts