Mese az igazságról

Élt egyszer valahol egy szegény pásztor, ennek a szegény pásztornak volt egy kedves, szép felesége, meg egy aranyos leánya. És ha akadt is gond, szomorúság a kis házban, fittyet hánytak rá, vidámak voltak hármasban hajnaltól napestig.
A bánat csak akkor köszöntött be hozzájuk, amikor meghalt a szegény pásztor felesége. Hamarosan új asszony került a kis házikóba, és hozott magával bajt, lármát, perpatvart eleget. Két évig bírta a lány a mostoha kínzását, aztán utána a kapufa, csak fogta a cókmókját és elindult világgá szolgálatot keresni.
Ment mendegélt a szegény lány. Útközben találkozott egy vénséges vén emberrel, aki olyan nagy zsákot cipelt a hátán, hogy csak úgy nyögött alatta.
- Segíthetek-e öregapám? - kérdezte a lány tisztelettudóan az öregtől.
Az ember ránézett csodálkozva és így felelt:
- Százhuszonhat éve hordom ezt a zsákot, te vagy az első, aki segíteni akarsz rajtam. Látom, hogy jószívű vagy. Mondd el, hogy miért kell vándorolnod és hová készülsz?
A lány szépen elmesélte, hogyan éltek otthon, milyen volt a sorsa a mostohája mellett és hogy szolgálatot keres, azért van úton. Nem tett hozzá semmit, de el sem vett egy gyűszűnyit sem az igazságból.
- Látom nemcsak jószívű vagy, de becsületes is - szólalt meg az öreg, ahogy végighallgatta a leányt. - Rád hagyom hát az igazság erejét, és ezzel olyan hatalmat adok a kezedbe, amilyen nincs még egy embernek a földön. Kapsz tőlem egy pálcát, amivel jutalmazhatsz és büntethetsz is.
A kezedből soha ki ne add, mert rossz emberek kezében nem az igazság, hanem a gonoszság fegyvere lenne. Én a pálcát az igazság tündérétől kaptam.
A lány átvette a vesszőt, és mielőtt még szólhatott volna, már el is tűnt az öreg. Így hát tovább folytatta az útját. Estefelé találkozott egy szegény parasztemberrel, két sovány szamár húzta a rozoga szekerét. De mit mondok, szekerét, nem volt az szekér, csak egy kordély, abból is a legócskább. Mikor szembeértek, megállt az ember és barátságosan megszólította a lányt:
- Gyere lányom, üljél fel mellém, látom régóta vagy úton, sokat gyalogoltál. Jól esik egy kicsit pihenned.
A lányt meghatotta a szíves hívás, valóban fáradt volt már. Felült hát a szegény paraszt mellé a rozoga kordélyra. Az ember elmondta, hogy fát hord a közeli városba, azzal keresi kenyerét. Lovakkal egy járónap az út, de ezekkel a szamarakkal három nap alatt teszi meg az utat. Fát sem tud sokat fölrakni, mert összetörne a szekere, akkor meg mivel keresné meg a kenyerét?
Érezte a lány, hogy ez nem igazság, ezen a szegény emberen segíteni kell! Gondolta, hogy mindjárt ki is próbálja az igazság tündérének pálcáját. Észrevétlenül megérintette a szamarat meg a szekeret. Hát, uramfia, csoda történt, a szamarakból tüzes paripák, a kordélyból pedig erős teherhordó szekér lett. A szegény ember nem akarta elhinni, hogy a saját lovait hajtja és a saját jól megvasalt szekerén ül.
Egész hazáig hálálkodott volna, de a lány leszállt a szekérről és betért a legelső faluba. De ebben a faluban nagy volt a felfordulás, az emberek sírtak, jajgattak, a legmagasabb fákra kúsztak fel, mindenki menekült.
- Mi történt itt? Miért van a nagy riadalom? - kérdezte az emberektől a lány.
- Egy óriási felhő szakadt ránk, a kutakból folyik ki a víz, és a patak is úgy megtelt már, hogy hamarosan elvisz mindent az ár!
A leány megsajnálta az embereket, odament a megáradt patakhoz és a varázsvesszővel megérintette a vizet, abban a pillanatban leapadt a víz. A kutakban is csak annyi maradt, mint máskor. Az emberek igen elcsodálkoztak a lány hatalmán. Nem győztek hálálkodni neki, marasztalták, hogy éljen velük, de az csak vette a pálcáját és folytatta útját tovább.
Egy hétig ment egyfolytában, akkor egy nagy pusztaságba került. Nem volt ott sem fa, sem domb, sem patak, embernek még a nyomát sem látta. Hét napig vándorolt magában, a hetedik napon találkozott az első emberrel, egy legény volt. Szembe jött vele.
- Hová tartasz te leány, ebben a kietlen pusztaságban? - kérdezte a legény - ne menj erre tovább, mert még az életed is megunod, olyan egyhangú minden.
- Neked sem lesz más az utad, ha arra haladsz, amerről én jövök - válaszolt a leány.
Elmondták egymásnak, merre mennek, mért vándorolnak. S lám, milyen érdekes, hogy egyforma volt a sorsuk. A legényt is a gonosz mostohája kergette világgá.
- Folytassuk hát együtt az utunkat - mondta a leány.
Nem kellett kétszer mondani a legénynek, társult a leánnyal és együtt mentek mendegéltek tovább. Hét napig mentek, mikor beértek egy városba, mindjárt a szélén lakodalmas menettel találkoztak. Szegény lehetett az esküvői pár, mert csak gyalog mentek. Elől az ifjú házasok, utánuk a lakodalmas nép.
- Menjünk velük, nézzük meg a lakodalmat! - mondta a leány.
- Nem lesz ezeknél mit enni, hisz olyan szegénynek látszanak - válaszolta a legény.
- Csak látszólag szegények, valójában gazdagok, nézd meg milyen boldog az új pár, hogy ragyog az arcuk!
Mind a kettőnek igaza volt. A szegényes házikóban csak leves és kása került a lakodalmi asztalra, de az új pár nem cserélt volna senkivel. A boldogság tette gazdaggá őket.
- Hogyan fér el nagy boldogságuk ebben a kis házban? - mondta a leány. És pálcájával megütötte a földet. Abban a pillanatban gyönyörű palota nőtt ki a földből a kis házikó helyett. Az ajtaja ezüstből, a fala üvegből, az ablaka meg aranyból volt. Hát bent meg mi történt? Úgy megteltek az asztalok jobbnál jobb falatokkal, hogy szeme-szája tátva maradt mindenkinek. Hívták a lakodalomba a leányt és a legényt, de azok csak keveset időztek, siettek tovább, mert érezte a leány, hogy veszélybe kerülnek.
Nem jutottak messze a lakodalmas háztól, mikor utolérték őket a gróf emberei.
- A gróf úr szívesen lát vendégül benneteket a palotájában - mondta a grófi titkár nyájasan.
Kíváncsi volt a lány, mit akar tőle a gróf, elfogadta hát a meghívást.
- Úgy, te vagy hát a csodálatos leány - mondta a gróf a leánynak, mikor belépett a palotába.
Minden birkám elpusztult, rájuk jött a dögvész, egyetlen egy sem maradt meg belőlük. Támaszd fel őket, ugyan kérlek, vagy csinálj, amit tudsz, csak legyen meg újra az ezer birkám!
- Hol vannak a birkák? Csak akkor tudok tenni valamit, ha látom őket. - mondta a leány.
Csak erre várt a gróf. Félrehívta a titkárát, megparancsolta neki, hogy a leányt, meg a legényt vezesse el az erdőbe, ölje meg őket, a vesszőt pedig hozza el neki. A lány tudta, miben sántikál a gróf, megsúgta a legénynek, hogy résen kell lenni, mert életükre törnek. A grófi titkárt száz katona kísérte. Elöl mentek a leány meg a legény, utánuk a gróf zsoldosai.
Mikor kiértek az erdőbe, a gróf pásztora éppen akkor hajtotta a gróf rengeteg birkáját. Nem hiányzott abból egy sem. A katonák hirtelen körbefogták a leányt, meg a legényt. A leány gyorsan suhintott egyet a pálcájával a katonák előtt, így aztán amikor a titkár kiadta a parancsot, hogy lőjenek, a puskák hátrafelé sültek el és kiütötték minden katonának a fogát. Dühösek lettek erre nagyon a zsoldosok. Szuronyt szegeztek, és úgy indultak a leány meg a legény ellen.
- Megálljatok, mert jaj nektek! - kiáltotta a leány.
De a katonák veszedelmesen közeledtek feltűzött szuronyaikkal.
- Hát jó, ti akarjátok - folytatta a leány és megsuhintotta vesszőjét másodszor is a katonák felé.
Abban a szempillantásban a katonák mind birkává változtak, a gróf titkára meg öreg pásztor lett.
Nagy volt a gondja a pásztornak, mit kezdjen a birkáival, hiszen vissza nem viheti a grófhoz a katonákat, hogy íme birkává változtak, kedve meg nem volt az erdőn pásztorkodni, de ugyanakkor jöttek arra kupecek, akik olcsóért megvették a száz birkát, s a pásztor végül mégiscsak elszánta magát és elindult a grófhoz jelenteni a történteket.
A leány és a legény folytatta az útját, de amikor a legközelebbi városhoz értek, hallották, hogy nagy sereg katona várja őket, minden házban katona leselkedik rájuk. A legény nagyon megharagudott a városra, kikapta a leány kezéből a vesszőt, és mielőtt az megakadályozhatta volna, rácsapott a városkapura. Menten elsüllyedt az egész város és a helyén nem maradt más, mint egy tó.
A csodálatos leány híre most már a királyig is eljutott. Az magához hívatta és így szólt hozzá:
- Kedves leányom, sokat hallottam rólad, tudom, hogy nálad van az igazság tündérének vesszője. Látod, milyen nehéz az igazságot szolgálni, a vessző veszedelembe sodor téged, add át nekem, majd én vigyázok rá. Téged meg gazdagon megjutalmazlak, és boldogan élhetsz.
A leány már majdnem hajlott a király kérésére, valóban a vessző már milyen nagy veszélyeket hozott a fejére. A királynál jobb kézben lenne mint nála. Míg ezek jártak a fejében, megszólalt a vessző:
- Vigyázz kis gazdám! - súgta - nem hittem volna, hogy csalódnom kell benned, régi gazdám úgy gondolta, hogy biztos kezekbe adta az igazság vesszejét, nem szabad eladnod az igazságot, főként nem a királynak, aki ugyanis kisajátítja magának. Ha még engem is neki adsz, nem lesz többé senkinek igaza ezen a földön!
Igen elszégyellte magát a leány. Szó nélkül otthagyta a királyt és futott a legénnyel el, minél messzebb a királyi palotából. Kilenc nap és kilenc éjjel futottak egyfolytában, akkor egy igen magas hegyhez értek. Itt megpihentek. És akkor újra megszólalt a vessző:
- Ha félsz attól, hogy váratlan bajba kerültök, nem kell engem tovább hordanod, akarj egy erős várat a hegyre, és abban megőrizhetsz.
Így is lett. A leány megütötte a földet vesszejével, és ezt mondta:
- Akarom, hogy a hegy tetején olyan erős vár legyen, amelynek ajtaját, ablakát vasfalak védjék, ember soha be ne tehesse a lábát.
A vár abban a pillanatban készen állt. Mikor a legény és a leány belépett a kapun, az hirtelen bezárult és olyan áthatolhatatlan vasfalak vették körül, hogy azon még a gondolat sem tudott áthaladni. A vesszőt befalazták. Nem kellett többé attól félniük, hogy gonosz ember kezébe kerül. Azóta is ott van, senki nem akadt többé a nyomára