JANKALOVICS


 

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl, a hármas üveghegyen is túl, volt egy fiatal király s annak szép felesége.

Még egyesztendős házasok sem voltak, a királynak háborúba kellett menni, s amíg idegen országban hadakoztak, a feleségének két aranyhajú gyermeke született: fiú volt az egyik, leány volt a másik. Haj, de a királyné meg sem pillanthatta szívéről szakadt drága gyermekeit, mert az a vén banya, aki a királyt is dajkálta gyermekkorában, ellopta az aranyhajú gyermekeket, a helyükre két kopókölyköt tett, a gyermekeket meg ládába zárta, s a ládát a tengerbe dobta. Mondjam, ne mondjam, hogy miért tette ezt a vén banya? Azért tette, mert szerette volna, hogy a király az ő leányát vegye feleségül. No ez úgy is lett, mert ahogy hazajött a király a háborúból, a királynét bivalybőrbe varratta, a templom előtt földbe ásatta, s szörnyű haragjában megparancsolta a népnek, hogy mikor elmennek előtte, köpdössék le a királynét, merthogy őt oly erősen meggyalázta azzal a két kopókölyökkel - s a vén banya leányát feleségül vette.

Hiszen jól van, majd csak kisüt az igazság fényes napja, hadd lám, mi történt az aranyhajú gyermekekkel.

Hát a láda csak úszott, úszott csöndesen, hol lemerült, hol felmerült, mígnem beleakadt egy vén halász hálójába. Hazaviszi a halász a ládát, felnyitja a feleségével, de bezzeg örültek, mikor meglátták az aranyhajú gyermekeket! A halásznak nem volt gyermeke, csak akkora sem, mint egy ütés tapló, örültek hát nekik erősen, édes gyermekükként ápolták, dajkálták az aranyhajú gyermekeket, s mikor akkorára nevekedtek, iskolába is járatták.

Telt-múlt az idő, egyszer a halászné a kisleányt a kútra küldötte, de alig indult el, a korsó kiesett a kezéből, s puff! ezer darabba tört. Sírt a kisleány keservesen, de a halászné nem bántotta, meg sem is dorgálta, hanem más korsót adott a kezébe. Az ám, elindul ezzel a kisleány, s ámbátor úgy vigyázott rá, mint a szeme világára, hogy, hogy nem, ez a korsó is kiesett a kezéből, s eltörött.

Hazamegy a kisleány nagy sírással, rívással, de a halászné most sem bántotta, csak annyit mondott:

- Na, ha az én leányom volnál, most megvertelek volna!

Ámult-bámult a kisleány, a szava is megfogyott a nagy csudálkozásban, mert eddig azt hitte, hogy a halászné az ő édesanyja. Este, mikor hazajött a testvére az iskolából, mondja neki, hogy mit hallott. Csudálkozott a fiú is erősen, s azt mondta a testvérének:

- Bizony, ha nem apánk a halász, s nem anyánk a halászné, menjünk világgá, s addig járjunk-keljünk, míg édes szülénket meg nem találjuk.

Egyszeribe elhatározták, hogy világgá mennek, s meg is mondották a halásznak s a feleségének az akaratjukat.

Hiába kérték az öregek, maradjanak, hiába sírtak, az aranyhajú gyermekek megköszönték az öregeknek az irántuk való igaz szeretetét, elbúcsúztak keserves könnyhullatások közt, s világgá eredtek.

A halászné sütött nekik három pogácsát, a halász adott három krajcárt: ezzel indultak világgá.

Mentek, mendegéltek, de még a falu határából ki sem értek, egy öreg koldus megállította:

- Jó gyermekek, adjatok valamit isten nevében.

A királyfi kivett a tarisznyájából egy pogácsát s egy krajcárt, a koldusnak adta, s azzal továbbmentek. De egy puskalövésnyire sem mehettek, megint egy öreg koldus jött eléjük, s az is kért valamit.

A királyfi ennek is adott egy pogácsát s egy krajcárt.

Tovább mentek, mendegéltek, s hát megint megállítja egy öreg koldus:

- Adjatok, adjatok, amit isten adott.

Már csak egy pogácsa volt meg egy krajcár, s a királyfi ezt is odaadta.

Tovább mentek, mendegéltek. Egyszer megszólal a leányka:

- Jaj, de éhes vagyok, édes testvérem. Nézd meg, hátha van a tarisznyában egy kis morzsa!

Belenéz a királyfi a tarisznyába, s hát - halljatok csudát! - mind a három pogácsa ott volt a tarisznyában, de még a három krajcár is!

Leülnek egy fa tövébe, falatozni kezdenek, s egyszerre csak elejbük áll egy ősz öregember.

- Hát ti mi járatban vagytok? - kérdi az ősz öregember.

Felelt a fiú:

- Édesapánkat s anyánkat keressük, öregapám.

- No, hallottam, hogy három öreg koldussal jót tettetek, hát most jótét helyébe jót várjatok.

Az ősz öregember félrenézett, s nagyot kiáltott:

- Hé, Jankalovics, gyere elő!

Abban a pillanatban egy kicsi emberke termett ott, akinek földig ért a szakálla.

- Mit parancsolsz, uram?

- Azt parancsolom, hogy ezt a két gyermeket két lélekért vidd abba a városba, ahol az apjuk lakik.

Jankalovics keresztülbucskázott a fején - s halljatok ide, aranyszőrű paripa lett belőle.

- Üljetek a hátamra - mondotta a gyermekeknek.

A gyermekek egyszeribe felültek. Jankalovics pedig hirtelen felszállott a levegőégbe, repült, mint a gondolat, még annál is sebesebben, s egyszerre csak leszállott a király városa mellett. Ott Jankalovics ismét visszaváltozott emberré, hamarosan sátort ütött a város alatt, s azt mondta a gyermekeknek:

- Menjetek a templomba, de a templom előtt ne tegyétek azt, amit a népek, hanem csak menjetek be szépen a templomba. Ott lesz a király is, s ha meglát, vacsorára hí titeket. Nagy szeretetében azt ád nektek, amit a szívetek kíván, de ti ne kérjetek egyebet, csak akkora helyet a város mellett, amekkorát a ti inasotok egy fertályóra alatt cigánykerekezve körülkerít.

Elmennek a gyerekek, s ím, látják, hogy a népek mint köpdösnek a templom előtt egy asszonyt, aki derékig volt a földbe ásva, de ők szomorúan elmentek mellette, világ kincséért le nem köpték volna. Ahogy beléptek a templomba, megvilágosodott a templom, csak úgy fénylett, ragyogott. A király alig várta, hogy megszólíthassa a gyermekeket:

- Hallottam, hogy ti nem köptétek le a bivalybőrbe varrott asszonyt. Tudjátok-e, hogy azt én megparancsoltam?

Felelt a fiú:

- Bizony nem tudtuk, mert idegen országból jöttünk, de különben sem tennők azt, mert nekünk az az asszony nem vétett.

Tetszett a királynak ez a felelet, s mondta mindjárt:

- Gyertek a palotámba, nálam vacsoráltok!

Mentek a gyermekek a királlyal, de bezzeg az nem győzte nézni őket, s mind csak sóhajtozott magában: "Istenem, istenem, bárcsak az enyém volna ez a két gyermek!"

No, vacsorához ül a király meg a két gyermek, de közbe legyen mondva, a királyné s a vén banya nem jött be, mert a vén banyát, mikor meglátta az aranyhajú gyermekeket, hétszer rázta ki a hideg, de még a leányát is. Jól van, a király nem bánta, inkább azt gondolta, bárcsak sohase is látná őket. Vacsora közben jókedve kerekedett a királynak, etette-itatta a gyermekeket, a legjobb falatokat tette a tányérjukra, s mikor a vacsorának vége volt, azt mondta nekik:

- No, gyermekek, jókedvemben vagyok, kérjetek akármit, megadom.

A gyermekek nem kértek egyebet, csak amit Jankalovics mondott.

- Nem bánom én - mondotta a király -, ha három óráig cigánykerekezik is, van föld elég!

Visszamennek a gyermekek Jankalovicshoz, lefeküsznek, alusznak édesen, s ím, reggel, mire felkeltek, már ott volt a király a feleségével s az anyósával.

- No, fiam - kérdezte a fiút -, hol az inasod?

A királyfi füttyentett egyet:

- Hé, Jankalovics, gyere elő!

Jankalovics abban a szempillantásban előperdült. Akkor azt mondta a király:

- Hallod-e, Jankalovics, amit három óra alatt körülcigánykerekezel, az a föld a te gazdádé lesz! Hát csak neki!

Mondta Jankalovics:

- Elég lesz egy fertályórára való is, felséges uram.

Azzal cigánypurdévá változott, elkezdett cigánykerekezni, forgott, mint az ördögkerék, aki látta, a szeme is káprázott belé s egy fertályóra alatt háromszázkilencvenkilenc mérföldet cigánykerekezett körül.

De megijedt erre a vén banya, s súgta leányának:

- Hallod-e, ez a törpe ember eszi meg a te fejedet is s az enyémet is, ha nem vigyázunk. Azt mondom hát neked, hogy vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd meg ezt a két gyermeket. Mondjad nekik, hogy sohasem láttál olyan két szép gyermeket s ilyen szép földet, mint amit a királytól kaptak, de még csak akkor lenne igazi szép, ha a Forró-tengerek közül ide hoznák az aranyvárat.

Szóról szóra ezt mondta a királyné a gyermekeknek, s azzal visszamentek a palotába mind. Mikor elmentek, kérdi Jankalovics:

- Ugyan bizony, mit beszélt a királyné?

Mondja a fiú, hogy mit.

- Ejnye, a beste lelkét - dörmögött, mormogott Jankalovics -, tudom, miben sántikálnak. El akarnak titeket pusztítani, de későn keltek fel. Még ma éjjel elhozzuk az aranyvárat!

Amint esteledett, alkonyodott, Jankalovics a fején keresztülbucskázott, aranyszőrű táltos lett belőle, hátára ültette a királyfit, s egyet ugrott, kettőt szökött, ott volt a Forró-tengerek közt, az aranyvár mellett, egyet rúgott a vár kapuján, s abban a pillanatban aranyalma lett a várból.

- Tedd a zsebedbe, kicsi gazdám!

Zsebbe dugta a királyfi az aranyalmát, s reggelre nemcsak hogy hazakerültek, de ott is tündökölt, ragyogott az aranyvár.

Amint meglátta a vén banya az aranyvárat, hétszer rázta ki a hideg, s mondta a leányának:

- Hallod-e, az a Jankalovics eszi meg a te fejedet is s az enyémet is. Eredj oda, s vagy dicsértél meg valakit világéletedben, vagy nem, dicsérd meg azt a két gyermeket, s mondjad nekik, hogy: szép, szép az aranyvár, de még szebb lenne, ha előtte állana az a huszonnégy aranyalmafa, amelyik a Veres-tengerben vagyon.

Elmegy a királyné, s az anyjának minden szavát elmondja háromszor is, s a királyfinak nem volt többet nyugodalma.

- Sebaj, kicsi gazdám - mondotta Jankalovics -, elhozzuk a huszonnégy aranyalmafát is, ámbátor huszonnégy sárkány őrzi.

Keresztülbucskázott a fején, aranyszőrű táltos lett belőle, a királyfi rápattant, s hipp-hopp, ott voltak a Veres-tengerben. A sárkányok tűzlángot fújtak rá, de Jankalovics altató szelet fújt rájuk, attól egyszeribe elaludtak, vihették az aranyalmafákat, azt sem mondta senki: nézz vissza, hé!

Haj, teremtőm, amikor a vén banya meglátta a huszonnégy aranyalmafát, kirázta a hideg hetvenhétszer, de megint csak feltápászkodott az ágyból az ördögadta boszorkánya, s mondta a leányának:

- Hallod-e, ez a Jankalovics többet tud, mint én, bizony mondom, megeszi a te fejedet s az enyémet is. Eredj, próbálj még egyet. Dicsérjed azokat a kölykeket, hogy a bőr is suvadjon le az arcukról a nagy dicsérettől, s mondjad nekik, hogy vagy volt szép eddig, vagy nem a földjük, de akkor lesz csak igazán szép, ha a Fekete-tengerek közül a huszonnégy zengő fáról elhoznak huszonnégy ágat, s azt a huszonnégy almafára akasztják.

A királyné ezt éppen úgy megmondta, s most már csakugyan nem volt a királyfinak nyugvása, maradása.

- Hej - mondotta Jankalovics -, nehéz ennek a sora, kicsi gazdám, mert a zengő fák Világvámján túl vannak, s azon még ember nem ment át elevenen. No, hanem ezt is megpróbáljuk.

Táltossá változik Jankalovics, ráül a királyfi, repülnek, repülnek országokon-világokon keresztül, s egyszerre csak leszáll Jankalovics:

- No, kicsi gazdám, szállj le rólam, innét három mérföldre áll Világvámja, aki, tudd meg, magasabb a legmagasabb hegynél, akinek két szája van, elöl is, hátul is, s akkora fogai, mint tizenkét vaslapát együtt. Ezen kell neked keresztülmenned. Hallgass ide. Én most mákszemmé változom, s tégy a zsebedbe, mert ha tudná, hogy én is veled vagyok, mákszemnél kisebbre, szetemnyi szemre morzsol téged is, engem is. Ám, hogy téged áteresszen a száján, dicsérd meg úgy Világvámját, ahogy még senkit világéletedben meg nem dicsértél.

Ezt mondotta Jankalovics, s tüstént mákszemmé változott. A királyfi jó gondosan zsebébe tette a mákszemet, s elindult Világvámjához. Hej, látott, amit látott a királyfi, látott már huszonnégy fejű sárkányt is, de még Világvámjához hasonló szörnyeteget nem!

No, mindegy, ahogy lesz, úgy lesz, ha megesz, megesz, egy életem, egy halálom, gondolta a királyfi, s nagy bátran Világvámja elé állott, köszöntötte illendőképpen:

- Adjon isten jó estét, öregapámuram!

- Hozott a szerencse, fiam.

- Jaj, lelkem öregapám - mondotta a királyfi, s összecsapta a kezét -, világéletemben sok szép öregembert láttam, de kegyelmedhez hasonlatost nem! Hej, ha megláthatnám a másik felét is!

Mondta Világvámja:

- Márpedig én nem fordulhatok meg, fiam, hanem mássz fel a szájamhoz, ott áteresztelek, mert szó, ami szó, én is sok szép ifjút láttam világéletemben, de hozzád hasonlatos szépet nem!

Azzal egy kicsit meggörbítette a lábát, s az egész testet félig hanyatég vetette, hogy könnyebben mászhasson fel rá a királyfi. Uccu! a királyfi sem tétovázott, egy szempillantásra felmászott, be a rettentő nagy szájba, végigsétált a lapátfogak közt, át a másik szájba, onnét ki, le a másik oldalon, s mikor vagy három mérföldre szaladt, kiugrott a mákszem, ismét lóvá lett, a királyfi ráült, s hipp-hopp, ott voltak a Fekete-tenger partján. Ott lakott Jankalovicsnak a bátyja, akit háromszázkilencven esztendeje nem látott, mert Világvámján egyik sem tudott keresztülmenni.

- Hát te hogy tudtál idejönni? - kérdezte az öreg.

- Ahogy jöttem, úgy jöttem, bátyja, azt most ne kérdezze, hanem hozzon nekem a huszonnégy zengő fáról egy-egy ágat, mert sietős az utunk visszafelé.

- Jól van, öcsém, csak feküdj le. Feküdjön le kicsi gazdád is, amíg egy órát alusztok, elhozom a zengő ágakat.

Azzal beleült egy csónakba, s akkorát lökött azon, hogy a Fekete- tenger túlsó partján még két mérföldet szaladott a csónak. Ott volt a huszonnégy zengő fa, huszonnégy sárkány őrzött minden egyes fát, de áldott szerencsére, a sárkányok aludtak, s csak akkor ébredtek fel, mikor mind a huszonnégy ágat leszakította, amire megzendült az aranyerdő, zengett-zúgott a tenger is, de még az ég is.

De bezzeg kiment a sárkányok szeméből az álom, nosza, utána, de mikor éppen nyomába értek, az öreg beleszökött a csónakába, s akkorát rúgott rajta, hogy még tizennégy mérföldet csúszott a túlsó parton. Felköltötte az öccsét s a királyfit, azok meg mindjárt útnak eredtek. De Világvámjától három mérföldre megint mákszemmé változott Jankalovics, a zsebében vitte tovább a királyfi. Már messziről mondta Világvámjának:

- No, lelkem öregapám, nagy földet bejártam most is, de olyan szép öregembert, mint amilyen kegyelmed, igazán nem láttam.

- Jó, jó - mondta Világvámja -, de nem csúfságból mondod-e?

- Dehogy abból, dehogy abból, lelkem öregapám!

- Hát jó, eredj át rajtam, járj békével.

Átmegy a királyfi Világvámján, s mikor három mérföldet haladt, a mákszem kiugrott a zsebéből, ismét lóvá változott. Ahogy a királyfi ráült, mondta neki Jankalovics:

- Most nézz vissza, kicsi gazdám, s kiáltsad Világvámjának, hogy sohasem láttál olyan csúf embert, amilyen ő!

A királyfit nem kellett biztatni, visszafordult:

- Hé, Világvámja! Sohasem láttam hozzád hasonlatos csúf embert!

Hej, megmérgelődött Világvámja, dúlt-fúlt, reszketett, s megfenyegette Jankalovicsot:

- Hadd el, Jankalovics, hadd el! Hej, ha tudtam volna, hogy szájamban vagy, ízzé-porrá morzsoltalak volna!

Úgy elöntötte a méreg s a bosszúság, hogy rettentő nagy szél kerekedett belőle, széllé változott maga is, annak is maradt, s azóta nincs Világvámja.

Reggelre hazaértek, s mire a vén banya felébredt, már zengett a huszonnégy ág, kicsődült az egész város, csak a vén banya meg a leánya nem ment oda: kirázta a hideg hetvenhétszer mind a kettőt.

Mondja Jankalovics a királyfinak:

- No, kicsi gazdám, most hívjuk meg a királyt vacsorára egész háza népével s udvarával.

Azzal megrúgta a konyhán a tűzhely oldalát, s csak kiugrott belőle huszonnégy szakács, azok miből, miből nem, elég az, hogy főztek-sütöttek minden jót. Aközben este lett, s jött a király a háza népével, az udvarával, s Jankalovics mindenkit leültetett a maga helyére. A fő-fő helyre ült a király, a királyné meg a banya kétfelől, de ahogy le akartak ülni, mind a kettő alatt nagyot ugrott a szék, s elterültek a földön, hogy még a király is hasát fogta nevettében.

Mondta Jankalovics:

- Felséges királyom, mindjárt hozok én ide egy asszonyt, aki alatt nem ugrál a szék!

Szaladt a templom elé, ott az igazi királynét kifejtette a bivalybőrből, ölébe emelte, úgy vitte az aranyvárba, s leültette a király mellé.

- Ez az asszony tehozzád illendő, felséges királyom! Mert úgy tudja meg minden ember, hogy nem kopókölykök az ő gyermekei, hanem imhol ez a két aranyhajú gyermek!

S elmondta szépen, rendjében, mi történt velük. De még csak most rázta ki cudarul a hideg a vén banyát és a leányát. A király meg szót sem szólhatott szertelen nagy örömében, Jankalovics keresztülbucskázott a fején, kecskebakká változott, az egyik szarvára felkapta a banyát, másikra felkapta a leányát, s azt mondotta: ezt a két lelket nekem ígérték, ez az enyém, viszem!

Mintha csak a föld nyelte volna el, úgy eltűnt velük, s meg sem állott a pokol tornácáig: ott bedobta őket.

No, ott éppen jó helyen voltak.

Mire Jankalovics visszajött, állott a vígság, a hejehuja az aranyvárban, zengett a huszonnégy zengő ág, a fiatalok táncra kerekedtek, döngött a padló, majd leszakadt, pedig színarany volt a deszkája. Mondjam, ne mondjam, úgysem hiszitek, én is ott voltam, szívem szerint táncoltam, azzal hazaszaladtam, s nektek ezt a mesét mondtam.

Holnap a két aranyhajú gyermek legyen a ti vendégetek.