JÉGORSZÁG KIRÁLYA

 

 

Volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek annyi fia volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Éjjel-nappal búslakodott szegény, hogy mit csináljon ezzel a teméntelen sok gyermekkel. Annyian voltak, hogy nem is talált valamennyinek más-más mesterséget. A legidősebből mészáros lett, de ez elvette a többinek a kedvét a mesterségtől, s valamennyi úgy megszólta a maga mesterségét, hogy ahány, annyifélébe fogott. Az ám, csakhogy a legkisebbnek, semmiféle mesterség sem maradott.

Azt mondta az apja:

- Légy, fiam, csizmadia, a csizmának mindig van keletje.

- Nem leszek én! - mondta János, mert így hívták a legfiatalabbat. - Elég egy csizmadia egy famíliából.

- Hát aztán mi lesz belőled?

- Vagy király, vagy a halál fia - felelt János.

Nagyot kacagott a szegény ember:

- Ó, te oktondi, hát azt hiszed, hogy olyan könnyű királynak lenni?

- Már vagy könnyű, vagy nem, de én király leszek, ha addig élek is.

Hát bizony János nem tréfált, sokáig nem is teketóriázott, a kovács bátyjával csináltatott három vasbocskort, az anyjával süttetett három hamuba sült pogácsát, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s indult szerencsét próbálni.

Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken átal, hetedhét ország ellen, s addig ment, amíg egy nagy fekete városba ért. Itt lakott Feketeország királya.

Nem sokáig gondolkozott, bement a palotába, egyenest a hopmesterhez. Köszönt illendőképpen:

- Adjon isten jó napot, hopmester úr, hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Isten hozott, te szegény legény. Én megvolnék úgy, ahogy, de te mi jóban jársz itt?

- Én bizony - felelt János - azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem volna-e szükség királyra.

Nagyot nézett a hopmester, szeme-szája tátva maradt, de úgy, hogy besétálhatott volna rajta egy regiment katona.

- Ne csodálkozzék, hopmester úr - mondta János -, ez nem tréfabeszéd.

De most már a hopmester akkorát kacagott, hogy a palota megcsendült belé.

- Na hiszen, éppen jó helyen jársz itt. Tudod-e, hogy a királynak annyi gyermeke van, mint a rosta lika, még eggyel több? Azt sem tudjuk, melyiket tegyük meg királynak.

- Hát hiszen jól van - mondta János -, akkor az isten áldja kigyelmedet, hopmester uram, én megyek egy országgal tovább.

Egy pár vasbocskor már elszakadt volt, most felkötötte a másikat, úgy indult tovább. Ment, mendegélt, s addig meg sem állott, míg Vörösországba nem ért. Azért hítták ezt Vörösországnak, mert itt ember, állat, minden vörös volt. De ő ezt szemügyre sem vette, ment egyenest a király városába, ott is a király palotájába, de most már nem ment a hopmesterhez, hanem egyenest a királyhoz. Mert azután jutott eszébe, mikor már eljött volt Feketeországból, hátha lóvá tette a hopmester; hátha nincs is gyermeke a királynak, s a hopmester foga vásik a királyságra.

Bebocsátást kért, s a király mindjárt el is fogadta.

- Adjon isten jó napot, vörös király őfelsége! Hát hogy s mint szolgál a drága egészsége?

- Köszönöm kérdésedet, fiam - felelte a király -, én csak megvolnék, mint öregember, de hát ugyan bizony mi szél vetett az én országomba, mert látom, hogy nem országombéli vagy?

- Hej, felséges királyom - felelte János -, életem halálom kezébe ajánlom, ha én azt úgy egy szuszra elmondhatnám! Akár hiszi, akár nem, Székelyországból jöttem ide, hogy szerencsét próbáljak, mert annyian vagyunk testvérek, mint a rosta lika, még eggyel több, s nekem már mesterség sem jutott, mind elszedték előlem a bátyáim.

- Hát aztán mi szeretnél lenni? - kérdezte a király.

- Én bizony azt gondoltam, hogy jó volna királynak lenni.

- Ú-úgy-e, te! Azt hiszed, az olyan könnyű? Hej, fiam, nehéz hivatal az. Csak az tudja, aki próbálja.

- Az már igaz - mondta János -, de én azért megpróbálnám.

- Jól van - mondta a vörös király -, mondok neked valamit. Nekem nincs fiam, csak egyetlen leányom, de erre nem szeretném hagyni az országot, mert gonosz a szomszédunk. Hallottad-e már hírét Jégországnak? Ott van az a világ végén, még azon is egy sánta arasszal túl. Ennek az országnak a királya már sok borsot tört az orrom alá. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfoglaljam az országát, de nem lehetett, mert ahány katonát odaküldtem, az mind jéggé fagyott. Egy egész ármádiám áll ott megfagyva, egy tapodtat sem tudnak mozdulni helyükből. Hej, hány herceg vállalkozott már, hogy így, hogy úgy elfogják a jégkirályt, minden katonáját, de még egy sem tért vissza.

- No, hát majd visszatérek én! - mondta János.

- El se menj, fiam, hiába. Nem ismered te a jégkirályt. Jég annak minden porcikája, s ha bosszantani akar engem, az országunk felé fordul, egyet fúj a szájával, s a legrekkenőbb nyárban fű, fa, virág, gabona, minden, de minden csonttá fagy az országban.

- Már egy életem, egy halálom - mondta János -, én megyek, az isten áldja meg, felséges királyom.

A második pár bocskor már elszakadt volt, s János felkötötte a harmadikat is. Azt gondolta, amire ez leszakad a lábáról, vagy király lesz Jégországban, vagy a halál fia!

Ment hegyeken, völgyeken átal, s estére egy kis házikóhoz ért. Gondolja, beszól ide, s szállást kér. Bemegy, s hát egy vénséges vénasszonyt talál. Volt legalább százezer esztendős, ha nem több.

Köszön neki:

- Adjon isten jó estét, öreganyó, hát hogy s mint szolgál az egészsége?

- Szolgál, ahogy szolgál - felelt az öregasszony -, csak lassabban beszélj, mert ha felébreszted a fiamat, vége az életednek.

- Nye, te, nye! - rikkantott János. - Hát ki s miféle az a kend fia?

- Az bizony a Nap, te szerencsétlen!

No, megijedt János. Hiszen ha ő azt tudta volna, bizony mindjárt suttogóra fogta volna a beszédet.

- Jaj, lelkem, öreganyám, ha én azt tudtam volna! De ki is gondolhatta, hogy ilyen kicsi kalibában lakik a Nap!

Szerencsére a Nap nem ébredt fel álmából, s semmi baja sem történt Jánosnak. Mikor aztán olyan mélyen aludt a Nap, hogy ágyúszóval sem lehetett volna fölébreszteni, megszólalt az öreganyó:

- No, most mondd meg, hogy mi járatban vagy?

Elmondja János, hogy miben jár.

- Hej, édes fiam, nagy fába vágtad a fejszédet. Terajtad csak az én fiam segíthet egyedül. Hiába is mégy oda, mert jéggé fagysz, mint a többi, ha az én fiam egyszer arra nem veszi útját.

Gondolta János, már csak megvárja, míg fölébred a Nap, akkor megkéri szépen, hogy legalább egyszer vegye útját Jégország felé is.

Aztán egy kicsit elszundorított. Hajnal felé a Nap a sötét oldaláról a világosra fordult, s felszedelőzködött, hogy induljon el világjáró útjára. De mikor éppen indulóban volt, elejébe állott János, s köszönt illendőséggel:

- Adjon isten jó reggelt, áldott Napom! Szerencsés visszajövetelét kívánom.

Megáll a Nap nagy csudálkozással, hogy hát miféle ember jár itt a világ végén, amin túl már csak Jégország van.

- Adj isten - felelt a Nap -, hát te ki s mi vagy, öcsém?

Elmondja János, hogy ő bizony szegény székely legény; hogy az apja azt szerette volna, ha csizmadia lesz, de ő inkább királyságra adta a fejét, történjék vele akármi.

- Ó, Napom, édes áldott Napom! - mondta János. - Tekints reám kegyesen, s ragyogj fel egyszer Jégországban is.

Azt mondta a Nap:

- Hm! öcsém, János, nem megy az olyan könnyen. Nagyobb úr is kérte már ezt tőlem. Hányszor könyörgött, istenkedett a vörös király, s mégsem ragyogtam föl Jégországban, mert nem kedvem szerint cselekedett. Én előbb kipróbálom az embereket, s ha látom, hogy érdemesek rá, akkor segítek rajtuk.

- Köszönöm, áldott Napom, a szép beszédet - mondta János -, majd meglátod, hogyha rám sütsz, nem sütsz hitvány emberre.

Azzal szépen elbúcsúztak egymástól. A Nap ment kelet felé, János észak felé.

- No, te bocskor - mondta János a harmadik pár bocskornak, mikor felkötötte -, csak addig tarts ki, míg Jégországba nem érek, aztán lesz, ahogy lesz!

S ment, ahogy csak győzték a lábai. Addig ment, mendegélt, míg egyszer csak olyan magas hegy elé ért, hogy a teteje éppen az eget verte.

- Hej, szegény világ, vetett ágy! - fohászkodott föl János. - Mikor érek én ennek a hegynek a tetejére! Hat pár vasbocskor sem lesz annak elég.

Amint így gondolkoznék magában, egyszerre csak nagy nyöszörgést hall. Megy a nyöszörgés felé, s hát egy bokor tövében ott fetreng egy jegesmedve.

Kérdi János:

- Hát neked mi bajod, jegesmedve koma?

- Jaj, segíts rajtam, te jó legény, s bizony nem bánod meg. A jégkirály nagy vadászatot tartott, s hogy megmentsem az életemet, annak a hegynek a tetejéről ide leszöktem. Nézz csak ide, ahogy lezuhantam, egy szamártövis ment a talpamba, s most nem tudok innen megmozdulni, ha valami kegyes jó lélek ki nem húzza.

- No, ne búsulj, kihúzom én - mondta János, s egy rántással ki is vette a szamártövist a medve lábából.

A medve mindjárt talpra ugrott, s azt mondta Jánosnak.

- Az isten áldjon meg jótételedért, te szegény legény. Ne félj, meghálálom. Csak húzz ki egy szálat a bundámból, s ha bajba kerülsz, húzd végig ezt a szájadon, s mindjárt ott leszek melletted.

János hitte is, nem is, hogy lesz annak majd valami haszna, de kihúzott egy szálat a medve bundájából. Gondolta, ez ugyan nem nehéz, s elbírja. Aztán elbúcsúzott a medvétől, s nekiindult a hegynek.

Hét nap s hét éjjel mindig ment, s még csak a közepe táján volt a hegynek. Akkor azt mondta János magában:

- Na, már elég volt a tréfából, egy kicsit ledűlök.

Leheveredett egy fa alá, s úgy elaludt, mint a bunda. De egyszer csak arra ébredt föl, hogy valami erős melegség süti a hátát. Megfordul, s hát valaki nagy tüzet rakott melléje. Csak félig nyitotta ki a szemét, s úgy nézte, hogy vajon miféle emberek vetődhettek ide. Nézi, nézi, s hát három törpe ember, mind a három tetőtől talpig nagy bundában. Volt szakálluk is, mégpedig hétsinges, csupa jégből.

A törpék elkezdtek diskurálni.

Azt mondta az első:

- Hej, de jó ez a tűz, meglátjátok, hogy mindjárt leolvad a szakállam.

Azt mondta a másik:

- Csak már leolvadna, de én attól félek, hogy a tűz nem olvasztja le.

Azt mondta a harmadik:

- Boldog ember lehet, aki itt alszik, annak nincs semmilyen szakálla.

- Vajon merre iparkodhatik ez az ember? - kérdezte az első.

- Van esze, hogy nem Jégországba - mondta a második.

- Na, én ott király sem szeretnék lenni! - mondta a harmadik.

De már erre János felugrott, s rájuk rikkantott:

- Pedig az akarok lenni, atyafiak, akármit beszéltek! Hát ti is odavalók vagytok?

- Csak voltunk, de megszöktünk - mondták a törpék.

- Ejnye, pedig szerettem volna, ha visszajöttök velem, s kalauzoltok.

A törpék azt mondták, hogy a világ kincséért sem, hanem ha a szakállukat leolvasztja, akkor éppen odáig kalauzolják.

- Hiszen ha csak az kell, nincs annál könnyebb - mondta János, s felkapott egy darab tüzes fát, magyarosan megtapogatta vele a törpék szakállát, s hát egyszer csak, preccs! - híre, pora sem volt a jégszakállnak.

- No, te legény - mondta a legidősebb törpe -, szolgáid leszünk életre-halálra, amiért megszabadítottál minket a szakállunktól. Nesze, adok neked egy sípot, s ha bajba kerülsz, csak füttyents, ott leszünk melletted.

János elvette a sípot, tarisznyájába tette, s ment tovább még hét nap s hét éjjel, s akkor aztán fölért a hegy tetejére. De olyan közel volt az éghez, hogy hasra kellett feküdnie, s úgy csúszott át a hegy másik oldalára.

Hát, teremtőm, ott kezdődött Jégország. Csupa sima jég volt a hegy oldala, s amerre a szem ellátott, jég volt minden, de minden. A fűszál is jég volt, csupa jéghegyek, jégmezők, jégházak.

Nagyot fohászkodott János:

- Hej, édes istenem, minek is jöttem én ide! Mit érek vele, ha király is leszek itt! Apám, apám, mért nem hallgattam a tanácsodra, s lettem volna csizmadia!

De már most mindegy - gondolta -, vissza nem megy, ha addig él is. S amint nézdegélt jobbra-balra, megpillantott egy ármádia katonát jégbe fagyva. Na, ez bizonyosan a vörös király ármádiája! Ha ezt ő feltámaszthatná! De mivel? Itt nem lehet tüzet gyújtani. Már egy élete, egy halála, ő indul. Az ám, ha tudott volna. De a lába nem fogta a jeget, s a vasbocskor már miszlikbe szakadt volt. Gondolkozik, mit csináljon, eszébe jut nagy kínjában a jegesmedve. Előveszi a szőrszálat, s nézegeti. Hát egyszerre csak odatoppan a medve, s kérdi:

- Mit parancsolsz, lelkem gazdám?

- Azt, hogy vigy le engem a hegyoldalon.

- Hej, édes gazdám, én leviszlek, ha parancsolod, de tudd meg, mihelyt a hegy aljába érünk, jéggé fagysz.

- Mindegy - mondta János -, egy életem, egy halálom, csak végy a hátadra, s vigy le.

A medve nem ellenkezett többet, fölvette a hátára, s vitte. Amint lejjebb-lejjebb haladtak, mind erősebb-erősebb hideg lett. Mikor aztán a hegy aljába értek, úgy megfogta a hidegség, hogy csak lefordult a medve hátáról János. Még talpra állott, de érezte, hogy vége az életének. Először a lábujjhegyei fagytak jéggé, aztán az egész lába szára, mind föllebb-föllebb. Mikor már a fagyás az övéig ért, eszébe jutottak a törpék, hátha ezek segíthetnének rajta valamit, kivette a sípját, s füttyentett. Mindjárt ott termett a három törpe.

Kérdezte az idősebb:

- Mit parancsolsz, te szegény legény?

- Azt, hogy menjetek el az áldott Nap szállására. Ott van Vörösország szélén. Mondjátok meg neki, könyörüljön rajtam, mert különben halál fia vagyok.

Ahogy ezt a szót kimondta, a fagyás a szájához ért, aztán a feje tetejére, s ott maradt egy helyben, mintha odacövekelték volna. A jegesmedve lefeküdt melléje, s úgy búsult szegény, hogy az ő jólelkű gazdájának így kell elvesznie.

Ezalatt a törpék addig mentek, addig keresgéltek, míg rá nem találtak a Nap szállására. Mondják a Napnak János üzenetét.

Azt mondta a Nap:

- Jól van, jól, csak ne alkalmatlankodjatok annyit. Azt hiszitek, olyan könnyű kitérni az utamból? Előbb alszom egyet rá, s majd megválik, mit álmodom.

Mit álmodott a Nap, mit nem, no, én azt nem tudom, elég az, hogy mielőtt elindult volna világjáró útjára, egy kis kanyarodót csinált, elkerült Jégország felé.

Hej, mi más világ lett Jégországban, amint az áldott Nap rásütött! Olvadásnak indult az a rengeteg sok jéghegy, a jégmezők, jégházak mind elolvadoztak, de még a vörös király ármádiájáról is leolvadt a jéguniformis, s mind életre keltek.

Az ám, leolvadt Jánosról, de ottmaradt a fején egy jég aranykorona, a kezében egy jég arany kormánypálca. Csak törülte, törülte a szemét János, azt hitte, hogy álmot lát, pedig mind igaz volt, ami történt. Ahol ni, jön az ármádia is! János mindjárt az élére állott, fölült a medve hátára, s vezette a katonákat a jégkirály városa ellen. Na hiszen, vezethette! Mire odaértek, nyoma sem volt a jégkirály városának: elolvadt, tenger lett belőle, s a jégkirály annyit ivott belőle, hogy még a másvilágon se kívánja az ivást.

Jánost mindjárt kikiáltották Jégország királyának, s ő el is fogadta, de még visszament Vörösországba, hogy hírül adja a királynak a nagy dicsőséget. A vörös király úgy megörült ennek, hogy egyetlen leányát s egész királyságát Jánosnak adta. Most már két országa volt Jánosnak, s mint a nagy urak szokták, nyáron Jégországban, télen pedig Vörösországban lakott. Bezzeg, hogy az udvarába vitette az apját, anyját, testvéreit, minden atyafiságát, s nagy urakká tette valamennyit.

 

Aki nem hiszi, járjon utána. Majd megtudja Vörösországban, ha ott nem, hát Jégországban.