Az elátkozott barát




 

Egyszer kiment két barát-fráter koldulni a tanyákra, és annyi tojást, csirkét, túrót, sajtot és más effélét koldultak össze, hogy hazafelé menôben majd megszakadtak a teher alatt. Amint mennek nagy izzadtan, egyszer találnak az út mellett egy juhászt, ki egy körtefa árnyékában aludt, s úgy hortyogott, hogy az útra kihallatszott a hortyogása. A szamara meg ott bóbiskolt mellette.
Azt mondja az egyik fráter a másiknak: - Hallod-e, Miska, én már nem cipelem ezt a holmit, az apámnak se tovább, hanem gyere, lopjuk el annak a juhásznak a szamarát, pakoljuk fel rá a kosarakat, és úgy vigyük haza. Otthon aztán majd azt mondjuk a gvárdiánnak, hogy a szamarat kölcsönkértük. Mikor aztán a szamarat elvezetjük, hogy visszaadjuk a gazdájának, eladjuk, és az árát elmulatjuk.
- Hát hiszen ez jó is volna így, Palkó - mondja a másik -, de ha a juhász fölébred, majd ad ám az a horgas bottal olyan borravalót, hogy a hátunk is elhányja tôle a bôrt.
- Ne félj, Miska - mondja Palkó -, csak bízd rám. Odamegy a két barát a juhászhoz, hát látja, hogy a szamár kötôfékje oda van kötve a juhász keze szárához. Azt mondja Miska:
- Látod, hogy nem lophatjuk el, hiszen oda van kötve a kezéhez, s ha eloldozzuk, felébred.
- Ó, te csacsi, nem kell azt eloldozni - mondja Palkó -, ne, itt van az én övem, ezt a szamár nyakára kötöd, és ezzel vezeted, a magad övével rákötöd a a nyeregre a két szatyrot, a szamár kötôfékjét meg én húzom a fejemre, és itt maradok, míg a juhász felébred. Te pedig elmégy haza, s megvársz a város alatt, hogy együtt mehessünk a klastromba.
Úgy is tettek, Palkó a fejére húzta a kotôféket, Miska felpakolt a szamárra, és ballagott hazafelé. Mikor Palkó már gondolta, hogy Miska nem lehet messze a várostól, elkezdett sóhajtozni, és meg-megrántotta a juhász kezét a kötôfékkel. Mire a juhász felébredt, megdörzsölte a szemét kétszer, háromszor is, és csak bámul a barátra. Végre megszólal, és azt kérdi irtózatos bámulattal és ájtatos pofával:
- Hát tisztelendô atyámuram, hol veszi itt magát az én szamaram kötôfékjében?
A barát alázatos pofát vág, nagyot sóhajt, és azt mondja:
- Jaj, édes gazdám, engem nagy szerencsétlenség ért; ezelôtt hét esztendôvel összevesztem az anyámmal, ô megátkozott, hogy legyek szamárrá. Most kitellett az átok ideje, hát most megint baráttá lettem, és most csak magától függ, édes gazdám, hogy szabadon bocsát-e vagy nem. De ha szabadon bocsát, imádkozom érte mindennap, míg élek.
- Elbocsátom hát - mondja a juhász szánakozva -, hát már miért ne bocsátanám - s azzal lehúzta a kötôféket a barát fejérôl, sôt még a kulacsából is megkínálta egy ital borral.
A barát nagyot húzott a kulacson, és sietett a cimborája után. Otthon aztán beszámoltak a gvárdiánnak a koldult portékával. A gvárdián megdicsérte ôket, hogy olyan buzgók voltak, megvendégelte, és megparancsolta nekik, hogy a szamarat pedig korán reggel hazavezessék, és az ô nevében is szépen megköszönjék.
A két fráter másnap hajnalban útra kelt a szamárral, hogy elhajtsák a legközelebbi községbe, hol éppen vásár volt. De még útközben találkoztak egy kupeccel, aki megkérdezte tôlük, hogy hova hajtják a szamarat.
- Hát a vásárba - mondja Palkó -, elfogyott a takarmány, a gvárdián úr nem akarja tovább tartani.
- Megveszem én - mondja a kupec -, ha meg tudunk alkudni. Hogy adják?
- Tíz forint az ára - mondja Palkó.
- No, már annyit nem ér - mondja a kupec.
Szó szó után jött, végre megegyeztek hat forintban, s a két barát visszafordult. A kupec pedig felült a szamárra, és ment vele a vásárba.
Délfelé eljött a juhász is a vásárba, kitôl a barátok ellopták a szamarat, hogy másikat vegyen magának. Amint ott járkál a vásárban fel s alá, egyszer meglátja a maga szamarát, leveszi a kalapját, odamegy hozzá, és a fülébe súgja:
- Ej, ej tisztelendô lelki atyámuram! Már megint összeveszett az anyjával? Most már nem veszem ám meg többször, hanem csak maradjon szamárnak, ha nem tudja édesanyját megbecsülni. Isten áldja meg! - és azzal továbbment, más szamarat keresni.


gvárdián - házfônök