A PÁSZTORLÁNY MEG A KÉMÉNYSEPRŐ

 

Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve - mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.

Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket.

Egy harmadik porcelán figura is állt azon az asztalon, háromszor akkora, mint ők. Ez egy öreg kínai volt, aki bólogatni is tudott; azt mondta, hogy ő a kis pásztorlány nagyapja, de ezt semmivel sem tudta bizonyítani. Mégis azt hajtogatta, hogy a kis pásztorlány engedelmességgel tartozik neki, s ezért beleegyezően igent bólintott a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, amikor az megkérte tőle a pásztorlány kezét.

- Olyan férjed lesz - mondta a vén kínai a pásztorlánynak -, hogy különbet nem is kívánhatsz magadnak! Szinte azt hiszem róla, hogy mahagónifából faragták. Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynévá tehet téged, és ezüsttel van tele az almáriumfa. Nem is szólva arról a sok mindentől, amit a titkos fiókokban rejteget.

- De én nem akarok abban a sötét almáriumban lakni! - kiáltotta a kis pásztorlány. - Azt hallottam, hogy abban már tizenegy porcelán feleséget őriz!

- Hát te leszel a tizenkettedik! - mondta a vén kínai. - Ma éjjel, amikor megreccsen az öreg almárium, kezdődik a lakodalom; ez olyan igaz, mint hogy kínai vagyok.

Azzal bólintott egy utolsót, és elaludt.

De a kis pásztorlány nem nyugodott bele a sorsába. Sírt, és szívszakadva nézte a kéményseprőt, választott jegyesét.

- Nem tehetünk mást - mondta végül -, nekivágunk a messzi világnak, mert itt nincs tovább maradásunk.

- Amit te akarsz, azt akarom én is! - felelte a kis kéményseprő. - Vágjunk neki, de mindjárt! Azt hiszem, a mesterségemmel el tudlak majd tartani becsülettel.

- Csak előbb az asztalról jussunk le szerencsésen! - sóhajtotta a pásztorlány. - Addig nincs nyugtom, amíg kinn nem leszünk a messzi világban.

A kéményseprő vigasztalta, nyugtatgatta, megmutatta neki, hogyan rakosgassa a lábát az asztalláb faragott cirádáira, aranyozott leveleire, még a létráját is alája tartotta, és lesegítette rajta. Végre-valahára leértek a földre. Fölnéztek az öreg almáriumra, s látták ám, hogy nagy a nyugtalanság odafönn: a faragott szarvasok a nyakukat nyújtogatják utánuk, agancsukat emelik, és kíváncsian bámulják őket. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány pedig ugrott egyet mérgében, és lekiáltotta a vén kínainak:

- Megszöknek! Megszöknek!

A jegyesek nagyon megijedtek, és besurrantak az ablakmélyedésben álló szekrénykébe.

Három-négy hiányos kártyacsomó volt a kis szekrényben meg egy ügyesen összetákolt kicsiny bábszínház - éppen előadás folyt benne, s a hölgyek, a káró, a treff, a kőr és a pikk dámák ott ültek az első sorokban, és tulipánjaikkal kényesen legyezgették magukat; a filkók ott álltak mögöttük, és azzal dicsekedtek, hogy alul is meg fölül is van fejük, mint minden becsületes játékkártyának. A komédia, amit játszottak, egy szerelmespárról szólt, akiket elszakítottak egymástól, s a kis pásztorlány megkönnyezte, mert tulajdon sorsára ismert benne.

- Nem, nem bírom tovább! - zokogott fel. - Menjünk ki a szekrényből! - De amikor újra lent voltak a padlón, és fölnéztek az asztalra, látták, hogy a vén kínai fölébredt, és izgatottan döntögeti előre-hátra a testét. Tehette, mert alul nehezék volt benne.

- Mindjárt üldözőbe vesz bennünket! - kiáltott fel ijedten a kis pásztorlány, és kétségbeesésében törékeny porcelán térdére roskadt.

- Mondanék én valamit! - állt elő a kis kéményseprő. - Bújjunk abba a nagy virágvázába ott a sarokban; rózsa meg levendula között pihenhetünk, a vén kínainak meg, ha utánunk talál jönni, sót szórunk a szemébe.

- Ott se lennénk biztonságban - sóhajtott a kis pásztorlány. - És aztán úgy hallottam, hogy a virágváza meg a kínai jegyesek voltak valamikor, s az efféle szerelem sohasem múlik el egészen. Nem, nem tehetünk mást: neki kell vágnunk a messzi világnak.

- Hát csakugyan volna hozzá bátorságod? - kérdezte meghatottan a kis kéményseprő. - Tudod-e, milyen irdatlan nagy a világ? S ha nekivágunk, soha többé nem jöhetünk ide vissza?

- Tudom, s még így se félek! - felelte a pásztorlány.

A kéményseprő mélyen a szemébe nézett, aztán így szólt:

- Nem választhatunk más utat, mint az én utamat: a kéményen kell kimennünk a messzi világba. De van-e igazán bátorságod, hogy bebújj velem a kályhába, hideg vasgyomrába, kormos csövébe? Mert csak így tudunk eljutni a kürtőbe, de ott már ne félj, ott én ismerem a járást! Fölmászunk a magasba, föl, egészen a kéménybe, s azon át kijutunk a nagyvilágba.

Azzal odavezette szíve választottját a kályhaajtó elé.

- Istenem, milyen koromsötét van odabenn! - mondta a pásztorlány, de azért nagy bátran belépett a kályhaajtón, és megindult fölfelé a kürtőben, ahol rájuk borult a fekete éjszaka.

- Mindjárt fönn leszünk a kémény tetején! - mondta a kéményseprő. - Már látom az eget. Nézd, éppen fölöttünk ragyog az ég legfényesebb csillaga!

Csakugyan, éppen rájuk ragyogott a legtündöklőbb csillag, mintha utat akart volna mutatni nekik. Tovább másztak-kapaszkodtak fölfelé a nyaktörő úton, igen-nagyon magasra. A kéményseprő emelte, támogatta, óvta jegyesét, mutatta neki, hová lépjen finom kis porcelán lábával, s így értek föl nagy sokára a kémény tetejére. Ott leültek megpihenni, mert a keserves út bizony nagyon elfárasztotta őket.

Magasan a fejük fölött tenger sok csillagát szikráztatta az ég; alattuk a mélyben a város háztetői - most látták először a messzi világot; olyan véghetetlen nagy volt! A szegény kis pásztorlány sohasem hitte, hogy ilyen nagy és félelmetes a világ. Kicsi fejét jegyese vállára hajtotta, és olyan keservesen zokogott, hogy övéről lepattogzott az aranyfesték.

- Rettenetesen nagy a világ - sírdogált. - Mi lesz velünk, hiszen elveszünk benne! Bár ott állhatnék régi helyemen, a kis asztalon a tükör előtt! Én már csak akkor leszek boldog, ha oda visszamehetek! Elindultam veled a messzi világba, de ha igazán szeretsz, vigyél vissza, kérlek, vigyél vissza!

A kéményseprő megpróbált a lelkére beszélni, a vén kínaira emlékeztette, meg a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitányra, de hiába beszélt. A kis pásztorlány olyan szívettépően zokogott, és olyan könyörögve csókolgatta szíve választottját, hogy az nem tehetett mást, belenyugodott akaratába, még ha esztelenségnek tartotta is azt.

Nagy kínnal-keservvel visszamásztak a kéménybe, leereszkedtek a kürtőn; bizony, megtépázta őket az út! Megálltak a kályha hideg gyomrában, s kihallgatóztak a kályhaajtón: ugyan mi történt a szobában, míg ők úton voltak? A szobában csönd volt, kilestek az ajtón: hát ott feküdt a vén kínai összetörve a padlón. Amikor üldözőbe vette őket, lebukott az asztalról, s most élettelen hevert háromfelé törten: hátának egy jókora darabja levált, feje meg a sarokba gurult. A Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány ott állt a régi helyén, és elgondolkodva bámult maga elé, mintha mi sem történt volna.

- Ó, istenem! - kiáltott fel a pásztorlány. - Vége szegény nagyapónak, s ez a mi lelkünkön szárad! Ó, istenem, ezt nem élem túl! - zokogott, és tördelte törékeny kis kezét.

- Ne búsulj, még össze lehet ragasztani - vigasztalta a kéményseprő. - Nagyon szépen összeragasztják, majd meglátod! Csak ne sirasd olyan nagyon, mert ha visszaragasztják a hátát, a fejét meg odasrófolják a törzséhez, még éppen elég bajunk lesz vele!

- Úgy gondolod? - kérdezte a kis pásztorlány. És fölkapaszkodtak régi helyükre, az asztalra, s körülnéztek:

- Nagy utat megjártunk, mégis ott vagyunk, ahonnan elindultunk - sóhajtott föl a kis kéményseprő. - Kár volt a sok fáradságért!

- Jaj, csak összeragasztanák szegény nagyapót! - suttogta bűnbánóan a pásztorlány. - Nagyon sokba kerül az?

A vén kínait hamarosan összeragasztották: helyére tették a háta levált darabját, a fejét egy jókora sróffal odaerősítették a nyakához.

Olyan volt megint, mint valamikor új korában, de bólogatni, azt nem tudott többet.

- Kegyed nagyon magasan hordja az orrát, amióta darabokra törött - mondta meg neki a véleményét a Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitány -, mintha bizony az olyan nagy dicsőség volna! Hozzám adja hát az unokáját, vagy nem adja?

A kéményseprő meg a pásztorlány esdekelve nézett a kínaira, attól rettegtek, hogy bólintani talál; de a vén kínai nem mozdította a fejét, mert sróf volt a nyakában, ezt pedig restellte volna elárulni egy idegennek.

A porcelán jegyespár hát egymás mellett maradhatott; áldották a vén kínai srófját, és hűségesen szerették egymást, míg csak össze nem törtek.